– Mártika, tegnap fejezted be a legújabb filmedet. Ilyenkor mit érzel? Felszabadultságot? Szorongást? Ürességet? Boldogságot?

– Most jól érzem magam. Akikkel együtt végignéztük, azt mondták, hogy ez az eddigi legjobb filmem. Örülök, mert én is így érzem.

– Te mikor kezded sejteni, hogy milyen is lesz a filmed? Az elején? Közben?

– Az elején rám tör valami bizonytalanság. Biztos, hogy erről kell filmet csinálnom? Biztos, hogy jól fogtam meg a témát? De ha már beindul a forgatás, akkor teljességgel betölt a fi lm belső világa. Persze aztán jöhetnek olykor keserves rádöbbenések: például, hogy nem a megfelelő szereplőket választottam ki, vagy valakivel a stábból göcsörtösen tudok csak együtt dolgozni. Megpróbálok ilyenkor átlibbenni a probléma fölött, miközben tudom, hogy a film látja majd kárát…

– Ilyenbe nem halsz bele akkor?

– Dehogy halok! Eszem ágában sincs! Tudod, én amolyan komolytalan rendező vagyok csupán. Arra gondolok, hogy csináltam már jobbat is, meg remélem, fogok is csinálni, de nem rágódom rajta. Inkább utazom egyet, vagy veszek egy jobb cuccot magamnak, és ebbe fojtom bele a búmat. De ezt a forgatást nagyon élveztem végig. Persze, mert ott volt Törőcsik Mari. Annyi ideje dolgozunk már együtt, hogy szinte része az életemnek. Tudom, hogy most egy kicsit félt az egésztől, nem érezte jól magát. Tél volt, vidéken forgattunk egy parasztházban. Reggelenként betotyogott, és elkiáltotta magát: „Mészáros, hova a francba hoztál engemet! Teljesen őrült vagy, nálad csak én vagyok hülyébb, hogy hagytam magamat beugrasztani ebbe a marhaságba!” Aztán legyintett, leült, maga elé meredve elmondott két mondatot, és megszületett a csoda. Olykor úgy éreztem, hogy meg is van már ezzel a fi lm! Ehhez nincs is mit hozzáfűzni, annyira tökéletesen fejezi ki önmagában a lényeget. Most meg különösen szárnyalt a Mariska, mert csodálatos partnert kapott Tóth Ildikó személyében. Egészen különleges színésznő, aki nem játssza, hanem éli a szerepét. Beleéli magát. Az első napon az operatőröm, aki egy zseniális lengyel fi ú, a nagyapja Wajda kedvenc operatőre volt, még kicsit bizalmatlanul megkérdezte tőlem, hogy „biztosan őrá van szükségünk”? Aztán néhány nap után félrehívott, és csillogó szemekkel mondta: „biztosan őrá van szükségünk”! Azt különösen csodáltam Ildikóban, hogy előfordult, mindannyian lelkesedtünk valamelyik jelenet felvétele után, ő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy megismételhesse, mert érezte, hogy ennél tudná jobban is! És amíg ez nem sikerült, addig nem nyugodott. Ők ketten együtt fantasztikusak voltak. És szenzációs volt Fekete Ernő és Törőcsik Franciska is. Őt imádja a kamera.

– A 85. életévedben hogy van benned ennyi erő, ennyi energia, ekkora nyitottság?

– Tudod, egy magamfajta vénasszony már unatkozik, ha nem dolgozik. Akkor a maga bajaival nyavalyog…

– … työtyötyötyö…

– Ebben tényleg van igazság. A munka tényleg éltet engem. És változatlan hevességgel érzek valami bizonyítási kényszert a szüleim miatt. Helyettük, értük, nekik. És közben folyton beszélgetek velük. Ez most jó volt? Erre büszkék lennétek? Ha már az ő életük ilyen brutálisan ért véget, akkor én kiélhessem, ami nekik nem adatott meg! Legalább nem vagyok magányos…

– Körülötted, mindig úgy éreztem, hogy van valami…

– Független voltam. Persze. Így tudtam egyáltalán életben maradni. Apámat meggyilkolta a szovjet államhatalom, anyám 33 évesen egy kórházban pusztult el. Szerintem őt is megölték. Csak gond volt vele. Írogatott leveleket Sztálinnak, hogy hadd jöjjünk haza, de hát 1942- őt írtunk, amikor ellenséges ország voltunk, hogy engedtek volna?! Akkor nem volt ott értéke az életnek, az emberek fele vagy a fronton, vagy a Gulágon veszett! Kényelmesebb volt megszabadulni tőle! Soha semmi irat nem maradt vele kapcsolatban, mind eltüntették. És amikor erről beszélek, úgy mondom, mintha egy filmet mesélnék el. Mintha kívülálló lennék. Mintha nem velem történt volna… Egyszerűen kitöröltem az agyamból azt a sok szörnyűséget, hogy életben maradhassak. Tudományos kutatások is igazolták azóta, hogy a haláltáborokból szabadultak közül is azok maradtak tovább életben, akik tudták törölni emlékeiket. Nálam ez olyannyira sikerült, hogy amikor fél századdal később visszalátogattam gyermekkorom színhelyére, Kirgizisztánba, semmit nem ismertem meg. Se a házunkat, se az utcánkat, se az iskolámat. Mintha akkor járnék ott először, legalábbis így éreztem. Az agyam nem emlékezett. A lelkem, az más kérdés…

– Mikor voltál először szerelmes?

…

A választ és az interjú folytatását a Nők Lapja Tél 2016-os lapszámában olvashatjátok végig.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Hajdú D. András