A lentebb olvasható miniriporthoz képgaléria is dukál, kattintsatok érte a képre!
A főváros két sashalmi buszmegállójában apró, masnitól ékes befőttesüvegben gyönyörű, a rózsaszín minden árnyalatában játszó kerek csokor árválkodik a fémrácsos megállói ülésen. Elmegy mellette a biciklit toló postás, két idős férfi, egy nagymama az unokájával, egy fiatal hosszú hajú srác, fülében dugókkal, az üvöltő rock hangjait húzva maga után. A virágra ügyet sem vetettek, nem vették észre, ahogyan az a tizenkét autós sem, aki elhúzott az úton az elmúlt tíz percben.
Végre idekanyarodik a 46-os. Ketten is leszállnak, gondterheltek, szürke ruha, lehajtott fej, mennek a dolgunkra, nem néznek se jobbra, se balra.
Aztán jön egy anyuka a kislányával. Beállnak az árnyékba, a virágot pillantásra méltatják csupán, nem olvassák el a pink kártyán lévő szöveget: „Vigyél haza! Virágot egy mosolyért!” Pedig az utca emberének kötötte Bajkóné Sági Katalin, aki üzlete ablaka mögül nézi, kik lesznek azok, akiknek ajándékával mosolyt csal az arcára.
– A virág ingyen sem kell? – kérdezi, szeme nem könnyes, de szomorú.
Az anya a kislánnyal, kérdésünkre azt mondja:
– Láttam, de nem néztem meg közelebbről, azt hittem valaki itt felejtette. És most, hogy így mondja mi ez, elvinnénk, örülnénk, de vásárolni indulunk – és fölszállnak a buszra.
Aztán bő negyed óra múlva megtörténik a csoda! Egy fehér autó lassít, megáll, visszatolat. Korpulens asszonyság száll ki, odasétál, megfogja, nézegeti, olvassa, és nevet. Körbenéz, mi a lesállásból hozzálépünk.
– Hát, ilyet! De jó, hogy épp én láttam meg! Nagyon örülök! Ez remek ötlet – örömködik Verebi Ilona óvónő. – Beviszem a gyerekeknek az oviba és mesélek a kezdeményezésről, arról, mennyire fontos, hogy szeretetet adjunk egymásnak. A múlt héten halottam a kezdeményezésről, de hittem is nem is, hogy tényleg valóra válik. Köszönöm, hogy ezt kitalálták!
Mert a virágos szakma találta ki a „Virágot egy mosolyért!” akciót, és ma több mint négyszáz virágkötő, több mint nyolcezer virágcsokorral örvendezteti meg a járókelőket, az ország egész területén, falvakban, városokban.
– Nincs e mögött semmi különös. A szakma azt gondolta, legyen egy örömszerző nap minden évben, június 28-án, és az összefogás páratlan volt. Négyszázan csatlakoztunk hozzá virágkötők, és tíz-tíz csokrot ajánlottunk föl. Aztán a Flóra Hungaria Virágpiac, a kertészek és importőrök ezt megduplázták, ingyen virágot adtak további tíz-tíz csokorhoz. Ez fantasztikus! Egy félelmem van, hogy az emberek elmennek a csokrok mellett, mint az imént… – mondja Bajkóné, a Kata Virágáruda aranykezűnek tartott virágkötője.
És a félelme nem alaptalan. Az imént, mintha világtalanok mentek volna el az ajándék mellett, egy másik buszmegállóban pedig gyanakvókkal találkoztunk. Megálltak, ránéztek, aztán hátráltak.
– Soha el nem vinnék haza semmit, amire az van írva: vigyél haza. Félnék, mit tettek bele, bogarat, mérget? Nem, köszönöm nem! – mondja a negyvenes jól öltözött hölgy egy másik buszmegállóban.
– Az ország lakossága nincs ilyesmihez hozzászokva. Gyanús! Nyilván céljuk van vele! – replikázik egy hatvanas frissnyugdíjas, és még az ántivilágot is fölemlegeti.
Nos, hogy mi a cél, az nem titok! Az örömszerzés, hogy megtanuljunk meglepni mást akkor is, ha nincs különös alakalom. Hogy boldog legyen, aki kilép egy kórházból, rendelőből, leszáll a HÉV-ről, a villamosról, ügyet intéz egy hivatalban, le akar ülni egy kávézó székére, és útját állja egy csokor. Ahogy útját állta Gondos Noéminek is.
– Ez igazi meglepetés! – hallom Gondos Noémi, húsz éves tanulótól, amikor rátalál egy csokorra. – Hazaviszem, és elmondom mindenkinek, járjon nyitott szemmel. Azt hiszem, a virággal történő mosolycsalogatás nagyon ráfér mindenkire! Remek ötlet! – mondja boldogan Noémi, aki utoljára az érettségi ballagásakor kapott virágot egy fiútól…
Szöveg: Árvai Magdolna
Fotók: Szász Marcell
