Radnóti Miklós szerelmes verseivel emlékezünk Gyarmati Fannira

Három éve annak, hogy a magyar irodalom egyik legismertebb múzsája elhunyt. Gyarmati Fanni még szinte gyerekként ajándékozta a szívét Radnóti Miklósnak, akinek a költő élete végéig legnagyobb támogatója és kritikusa volt. Kettejük örök szerelme a legszebb versekben él tovább.

gyarmati-fanni-es-radnoti-miklos

Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket

Őrizz és védj

Álmomban fú a szél már éjjelente
s a hófehéren villanó vitorlák
csattogva híznak messzi útra készen.

Úgy írom itt e lassu költeményt,
mint búcsuzó, ki ujra kezdi éltét,
s ezentúl bottal írja verseit
szálló homokra távol Áfrikában.

De mindenünnen, Áfrikából is
borzalmas sírás hallik; rémitő
gyermekét szoptatja nappal, éjjel
szederjes mellén a dajka idő.

Mit ér a szó két háború között,
s mit érek én, a ritka és nehéz
szavak tudósa, hogyha ostobán
bombát szorongat minden kerge kéz!

Egünkre láng fut és a földre hull
az égi fényjelekből olvasó,
fájdalom kerít körül fehéren,
akár apályidőn tengert a só.

Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,
s te hószín öntudat, maradj velem:
tiszta szavam sose kormozza be
a barna füsttel égő félelem!

Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom, –
s szivemben nappal újra megtalálom, –
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak újra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél újra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, – remélem újra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, –
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, –
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád,
megjártam érted én a lélek hosszát, –
s országok útjait; bibor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szivós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2×2 józansága hull rám.

Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.

Szerelmes vers        

Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,
majd hűvösen int s tovaúszik.
És itt a szemedben a gyöngyszinü, gyönge verőfény
permetegén ragyog által a kék.
Sárgán fut az ösvény,
vastag avar fedi rég!

Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
már csöppen a csönd a falakról,
engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
hull a levél, közelít a fagy és
eldől a merev rét,
hallod a halk zuhanást.

Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!
s nem szeretek már soha mást.

Virágének

Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullnak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a hajadra, szemedre.

Nézem egész nap a szádat,
szemedre hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tűnő tünemény.

Tűnik, lehunyod szemedet,
árny játszik a pilla felett,
játszik a gyenge szirommal,
s hull már a sötét valahonnan.

Hull a sötét, de ne félj,
megszólal a néma, ezüst éj;
kivirágzik az égi fa ága,
hold bámul a béna világra.

Hetedik ecloga

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, –
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Rejtettelek

Rejtettelek sokáig,
mint lassan ért gyümölcsét
levél közt rejti ága,
s mint téli ablak tükrén
a józan jég virága
virulsz ki most eszemben.
S tudom már mit jelent ha
kezed hajadra lebben,
bokád kis billenését
is őrzöm már szívemben,
s bordáid szép ívét is
oly hűvösen csodálom,
mint aki megpihent már
ily lélegző csodákon.
És mégis álmaimban
gyakorta száz karom van
s mint álombéli isten
szorítlak száz karomban.

Az áhitat zsoltáraiból

1

Kedves, miért is játszom boszorkányos
ékes szavakkal, amikor szomorúbb
vagyok a fűznél, büszkébb a fenyőnél
és szőkébb a vasárnap délelőttnél.

Amikor ősszel, ha haloványan csillog
a napfény, egyszerű szavakkal hódolok
néked és szeretlek, ahogyan csak a fűz
szeretheti a bágyadt folyót.

Színes miseruhát hoznak az alkonyok, hogy
imádkozzak hozzád egyszerű, szomorú
szavakkal, melyek néha bennem születnek
és nem marad utánuk semmi.

Szomorúbb vagyok a parti fűznél
és szép szavakkal szeretlek mégis
pedig te szebb vagy a százszorszépnél
és az egyszerűbbnél is egyszerűbb.

2

Mégis csak szavakkal szeretlek,
és te ilyenkor jegenyék
áhitatos magasában fészkelsz, mint
a sajnálkozásnak nagy madarai
és talán megmaradt csókjaid
fűzérét pergeted az ujjaid
között és lehullajtod hozzám.

Egyszerű szavak érnek csak hozzád,
áhitatos jó papi szavak és
az istenek imádkoztató
egyszerűsége fehérlik az
ajkaid között és szemeidben
felhősen kéklik az égnél kékebb
virágoknak ártatlan kékje.

3

Hugom is vagy néha, fehér arcú,
vontaranyhaju kedvesem, mikor
szavaink és ajkaink eltévesztik
a szerelem útját és én ilyenkor
szomorú pap-bátyád vagyok
aki már túl van az ölelésen
és szelídszájú kishúgát szereti
benned, akit szeret.

4

Háromszor háromszázhatvanöt napon és
háromszor háromszázhatvanöt éjen
szerettelek és hordtalak vemhes
tétova szememben hunytpilláju misék
után és most sokkal több mint ezer nap
után egy véres könnyel csak kiszakadtál.

Pedig sokkal több mint ezer napon át
érted remegtek az alkonyi fák
és pihés madarak sipogtak ijedten,
hogy ellopom és lerakom őket
a fákról a földre a lábad elé.

Most háromszor háromszáhatvanöt nap
után üres tiszta szemekkel járok,
aranyfüst száll a nagy hegyek felől;
szétfütyülöm a szomorúságom és a
fészkek mélyén bizalmas madarak
várnak rám tátott puha csőrrel mert
hozzájuk térek torkomban ízes
kukacokkal s hogyha vihar jön
fejem meghajtom, rád gondolok és
letakarom őket bús kalapommal.

5

Violák és sok más virágok
nyíltak ki bennem.
Fehér klárisok sápadnak
szememből a csuklód köré
lassan peregnek a kezeiden
és már ujjaid hegyén csillognak
amikor lecsókolom őket
mert az ujjaid csúcsán
kezdődik és végződik az élet.
Mégis oly végtelen
mint esős réteken
mély álmoknak hajnali habja
amikor dallos szemeidben
kinyílnak a ködtarajos rónák
és bomlott hajunkat zászlókként
lengeti a szél.

6

Pattanó virágú bogaras réten
megáradt bennem egyszer a jóság:
nyújtott nyitott tenyérrel hívtam
az erdők és mezők madarait
és ők eljöttek cikkázva hozzám
tapsos röpülésel bújtak meg
hajamnak meleg sátra alatt.
Azt hitted akkor hogy csodát látsz
nagyranyílt szemekkel hátráltál
tőlem de én átöleltelek
kibontottam forró aranyhajad
és úgy szóltam a madarakhoz
akik már nem fértek el rajtam:
– Nézzétek ez az én kedvesem
nagyszemű és ezerszer áldott! –
És eljöttek akkor hozzád is ők
széttúrták hajad és hemperegtek.
Akkor ott madaras fejünk alatt
csókunkból is dalok születtek
és a dalokból uj csókos csodák.

7

Ajkadon nedvesen csillan a
messze alkonyok álmos fénye,
mert színes sinek doromboló
utján jöttél te vissza szíves
sziveddel – testedben álmos
délutáni sütkérezések
melegét hoztad el nekem és
úgy ömlött el rajtad a jóság
hogy szégyenlem most ajkamnak
remegését mellyel ujra az
ujjaidat csókolom sorra
miközben halottan lehulló
cserebogarak tavaszi síró
búcsúimáját mondogatom.

8

Szavakkal játékos
életem mellédkuszik
és átölel virágos
karjaival mint
a kánikula ott
lenn a nezőkön
az örjöngő napot
öleli valami
rettentő csudába!

Testünk csak csillogva
ragyog a fényben
és az útszélről mégis
szemérmetlen szerzetes-
füvek nyújtóznak fel
hogy lássák csókjainkat!

Összeállította: F.R.

Fotó: Pinterest