5 kedvenc regény- és novellarészletünk Mikszáth Kálmántól

Mikszáth munkássága határvonal a romantika és a realizmus között. Alakjai ennek megfelelően vegyesek, hordozzák a romantikus eszméket, de ezekkel kénytelenek a realizmus terében érvényesülni. Kedvenc részleteink következnek az író műveiből, aki ma lenne 171 éves.

Szent Péter esernyője – A legvidámabb

„Mit kellene még elmondanom? Bizonyára még nagyon sok az, ami tollam elé torlódik. Van olyan is, ami örök titok; például a Gregorics Pál vagyonáról máig sincs semmi nyom. Benne volt-e az elgondolt bankutalvány az öreg esernyőnyélben, vagy nem, azt senki sem tudja, még a kis Matykó se, aki pedig ivott belőle a három üszög révén. Olyan drága italt császárok se isznak, mint Matykó – ha igaz volt a dolog. A legenda a glogovai Szent Péter-féle esernyőről mai napig is él azon a környéken. Sztolarik révén ugyan, aki szerette elbeszélni mindenfelé, hogyan ajándékozta meg az öreg Müncz zsidó a kereszténységet egy szent ereklyével, kiszivárgott a meztelen igazság is, de a hit az igazságnál is erősebb, s apránkint leteperte azt egész alulra. Én bizony nem ásom többé kijjebb. Az eddigiért is bocsánatot kérek. Mert tagadhatatlanul van valami misztikus a dologban. A szent esernyő mérhetetlen áldást és szerencsét hozott mindenkire, még Gyurira is, ki a világ legbájosabb asszonykájához jutott általa, az elbeszélt eseményeket követő harmadik vasárnapon.”

Az a fekete folt – A legkopogósabb

„És a brezinai völgy csendes azóta, kövér füvét nem tapossa sem ember, sem állat; évek jönnek, mennek, a vadkörtefa meghozza gyümölcsét meg elhullatja, a fű megnő és újra kiszárad, csak egy nagy fekete, négyszögletű folt nem zöldül ki soha. Ki tudja, miért nem? Még a búsongó nóta is csak annyit mond útbaigazításul: Ott künn a Brezinán az a fekete folt… Fekete folt helyén valaha akol volt.”

Az üres bölcső – A legszebb párbeszéd

„– Meg akarom kegyedet akadályozni.
– Miben! – mond a nő emeltebb hangon.
– Lassabban, Anna! Látja, hogy nem lehet kiabálni. Hogy tud ilyen dühbe jönni?
– Hiszen ön dühös.
– Én? Ne bolondozzon, Anna. Hiszen látja, milyen csendes vagyok.
– Aladár, maga bolond. Mondom, nincs tökéletes esze.
– Nincs ám… – hebegé zavartan –, mert… szeretem, nagyon szeretem… De maga haragszik rám!
– Én? Nem, én nem haragszom.
– Akkor hát csókoljon meg…
Anna végigsimítja rózsás ujjait homlokán, aztán félig mosolyogva jegyzi meg:
– Hát azért jöttünk be?
– Persze azért… úgy gondolom legalább.
– De hiszen veszekedtünk, mikor bejöttünk…
– Igen, de mikor nem lehetett… Hogy is csak. Miért is, hogyan is hagytuk úgy egyszerre abba?
– Ki tudná azt? Vagy igen… alkalmasint a bölcső miatt.
– Ah, hiszen a kis fészek üres… a baba elment… üres… üres…
– Őrá vigyáztunk, hogy fel ne ébredjen. Oh, mi bohók?
– Pedig mégis felébredett, kedves Anna. És azt mondta nekünk, hogy éljünk békében egymással – őmiatta.

Bede Anna tartozása – A legfeszültebb

„Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd nekinehezedett az idomtalan épületnek, s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az ablakokra, és elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok? A teremben nehéz, fojtott levegő volt, ködmön- és pálinkaszag, s a legfelső ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika. A bírák fáradtan dőltek hanyatt székeiken, az egyik behunyta szemeit, s kezét bágyadtan leeresztve hallgatta a jegyző tollának percegését, a másik ásítozva dobolt irónjával a zöld asztalon, míg az elnök, letolva pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát törlé kendőjével. Szürke, hideg szemei fürkészve szegződtek az ajtóra, melyen most távozik az imént letárgyalt bűnügy személyzete, a beidézett tanúk és vádlottak.”

Beszterce ostroma – A legmesésebb

„A Pongrácz család története tele van középkori fénnyel, ragyogással. Szentmiklósi Pongrácz, kinek fejedelmek voltak adófizetői, Pongrácz Péter, a legszebb magyar levente, ki iránt egy királyné gerjedt boldogtalan szerelemre, a nagypallosú Pál, török fejek lekaszabolója, megannyi vitéz ős, annyi délceg Pongrácz-kisasszony, harmatos arcú, tollas kalapú, aranyos cipellőjű, nagy történelmi alakok anyái később, fehérruhás várkísértetek a legkésőbb… Olyan ez a családi történelem, mint egy mélységes tó. Aki belenéz, aki belemereng, ha nincs erős feje, megszédül. És István grófnak nem volt erős feje, és nagyon mélyen belenézett… Elhatároztam, hogy egy elbeszélésre terjedő anyagot kiszakítok az életéből – mint mikor egy vég posztóból kihasít valaki egy mellényre valót.”

 

Összeállította: M. M.

(mek.oszk.hu)

Nyitókép: Wikipédia