Kosztolányi Dezső: Ének a fiatalokról
Ámulnak ők és fölnevetnek,
előre néznek, hátra néznek
és visszafordulnak tünődve,
mert még nem értik az egészet.
Mostan lepődnek meg először,
magasba vont, sóvár szemölddel,
föl-föltekintenek az égre,
ahol a hold tányérja zöldel
és nap vöröslik a zeniten
és csillagok szelíden ülnek,
szemükben eleven görögtűz,
hétköznapon is örök ünnep.
Úgy járnak itt e gyatra földön,
melyen csupán por és kopás van,
úgy járnak itt e vén világon,
mint egy frissen-festett lakásban.
Nézd, hogy figyelnek, hogy rajongnak,
mikor eszed már unva fontol,
csodát remélnek egy levéltől,
egy hírtől és egy telefontól.
Mondd ezt velem: tudatlan árvák,
mondd: lelkük új és tiszta-hős még,
mondd ezt velem: szegény bolondok,
glória nékik és dicsőség.
Juhász Gyula: Stanzák az ifjúságról
Ó ifjúság, most vagy legszebb nekem te,
Mikor lelkemre már a dér leszáll,
Mikor kopogtat már a csendes este
S a temetőknek örökzöldje vár.
Most látom rózsás fényében derengve
A hajnalt, amely messze mese már,
Mikor az élet gyászáról daloltam,
Mert boldog voltam és szomorú voltam.
Ó ifjúság, most látom arcodon már
A jövendőt, mely nékem elveszett,
Dalom ma fájó bűnbánati zsoltár
És himnuszomat zokogom neked.
Te vagy a tiszta áldozati oltár,
Hol szívem elmúlt vágyakon mereng
S az álmok tömjénét égetve hittel,
Szép múltba szállok szálló éveimmel.
Ó ifjúság, te nem tűnhetsz előlem,
Hisz minden lépten lelkem rádtalál,
Tavasz-viharban, báli hegedűben
Nekem a te varázsod muzsikál
És rózsás kertben s rózsás temetőben
Körüllebegsz, mint az alkonyt az árny,
Megülsz szívemben, mint fecske faágon
S az örök éjbe zendülsz, ifjuságom!
Tóth Árpád: A rubinszárnyú Cherubhoz
Ó, Cherubin! te erős és te szép,
Fényes orcájú égi cherubin,
Ki jobbról ülsz az Úr trónján, rubin
Színű szárnyakkal, és az Úr kezét,
Mely az örök idők sötét és néma
Terhétől búsan elnehezül néha,
Gyönyörű vállaiddal emeled,
Hogy ne lankadjon az áldón kitárt kar
A forgó, zengő világok felett:
Szent Ifjuság!
Ölelj át még erősen engemet!
Ó, Cherubin! ki áldott tavaszon
Átgázolsz a lucskos földi gazon,
Sarkad nyomán a füvek friss csudája
Serked,
Kisér a szellők halk, buja dudája,
S a kertek
Zöld tengerén ha fürdesz, rózsaszín
Tajtékként száz foszló szirom remeg:
Szent Ifjuság!
Ó, csókolj még vidámmá engemet!
Ó, Cherubin! ki összehajló párok
Mögött megállsz lábujjhegyen,
És parancsolsz a röpke táncu percnek,
Hogy végtelen öröklétté legyen,
Ki a lázban izzó testeken végig
Bizsergeted szárnyad piros pihéit,
És fölröpíted a hetedik égig
Az összeölelt szeretőket:
Szent Ifjuság!
Engedd ölelnem még a szeretőmet!
Ó, Cherubin! általad gyúl ki
A bús tömegek szemén a harag,
S fenyegetőn ragyog a millió szem
S szebben, mint szuronyok hegyén a nap!
Te rubin szárnyad büszkén kifeszíted,
Mint dús jövendők bíbor zászlaját,
S harsány harci hurrává idvezíted
Egy intéssel a vérzők száz jaját,
Ó, szárnyas Diadal:
Szent Ifjuság !
Ó, hadd legyek még harcos fiatal!
Ó, Cherubin! ülök magamban, este,
Csüggedve, árván, betegen,
Ó, légy ma irgalom kegyes követje,
És szállj le hozzám a fénylő egen!
Hajolj vállamra, nézzed, amit írok,
Ölelj át, s vezesd a kezem,
Ó, bátorítsad a szivem, s ha sírok,
A könnyeimet rejtsd el kedvesen…
Fél-életem letűnt már, most mi lesz?
Csak újra bú, árvaság, kis tusák?
Ó, adj erőt a bús elégikusnak,
Himnuszos Ifjuság!
Berzsenyi Dániel: Az ifjúság
Mint az aranykornak boldog századja virágzó
Képe, szelíd tündér, Fiatalság! visszanevetsz rám;
Felfeded ártatlan kebelednek rózsaalakját,
S szívemet a múltnak gyönyörű örömébe meríted.
A te fejednek aranyfürtjén mosolyogva virítnak
A tavasz illatozó zsengéi vegyes koszorúkban,
Pázsitos ösvényed violák közt tévedez és foly,
Mint a csergedező Arethusa s tiszta Meander.
Társaid, a mindig nevető Kedv, Tréfa, Barátság,
Édes enyelgéssel repdeznek játszva körülted,
A szerelem mennyét feltárja Dióne előtted,
S karjain andalgó örömében renget az égnek.
A te vidám orcád, valamint egy hajnali csillag,
A repülő élet napját felnyitja, bezárja;
Míg te az élet egét ragyogó lángszínbe’ fereszted,
Elysium myrtusligetévé változik a föld,
Hol minden kiderült, hol minden szép s nagy előttünk.
Álmodozó lelkünk nem sejt illy puszta jövendőt,
Mellyben az életnek volt kedvesi mind elenyésznek,
S csak szomorún egyedül bujdossa világi futását,
Mint az alélt utazó az oroszlán durva hazáját. –
Légy bölcs, légy te vitéz, kardod villáma hasítson
A földtengelyekig s a föld nagy tengerein túl,
Homlokodon híred csillagkoronája ragyogjon,
Tetteidet fél föld leborulva csudálja, imádja,
Halmozd kincseidet, dúld, pusztítsd Bengala partját,
Ussza körül gályád a földet százszor, ezerszer:
Olly szent tiszta öröm nem reszketi szívedet által,
Mint mikor a boldog fiatalság rózsavirányin
Andalodó lelked legelőszer kezde hevülni,
S a gyönyörű álomképet csókolva ölelted.
Ady Endre: Én fiatal maradok
Beágyazott a villás Vénség:
Meleg ólban vár élet-alom.
Jaj nékem, mert faluba vágyok
S evoé, mert úgy érkezek meg,
Ahogy születtem: fiatalon.
Én fiatalon érkezek meg,
Mankóm is egy dús-virágos ág.
Én nem vénülök csak e tájon,
Nekem adatott magyar földön
Most az egyetlen, nagy ifjuság.
Szakadhatok messze városba,
Vagy visszahóditom a falut:
Sorsom mégis a fiatalság.
Én magyar daccal ébren voltam
Akkor, mikor mindenki aludt.
Asszony leköphet csúfolódva,
Ügyes zsidó röhöghet nagyot:
Vénen, násztalanul, szegényen,
Faluba rogyva, menekülve
Én mégiscsak fiatal vagyok.
Ez az a nagy, nagy fiatalság,
Melynek a bús Halál is szülés.
Nálunk divat korán vénülni,
Itt ifjak is született vének,
Nekem tilalom a vénülés.
Összeállította: L. J.
Nyitókép: Getty Images
