Az autók elsuhannak a hatalmas ablaktáblák előtt. Ezüstszürke japán kocsik, BMW-k, Audik, Mercedesek, fehér nagyterűek repülnek elegánsan tovább a Klotild-paloták között. Magam elé teszem a tejszínhabos kávét, és úgy nézem a várost innen, mintha színházban lennék. A hetes busz megáll az ablak előtt, az emberek hirtelen kicserélődnek, a sarkon egy gesztenyesütő áll, a meleg szinte körbeveszi a kályhát, ahol a téli csemegék sülnek. A kiskanállal belecsippentek a tejszínhabba, igazi, mint mindig, valódi tejből tejszín, felverve igazán. Valami rajongásféle fog el ezen a helyen, furcsa bizsergés, különlegességérzés, mintha minden megtörténhetne itt. Mintha lehetne, hogy kisasszonyok sétáljanak színes napernyőkkel a kezükben, körbefonva udvarlóikkal, konflis állna meg a sarkon, és beszállhatnának, hogy a hídon átkocsizzanak Budára. Mintha sétálhatna itt Ady vagy egy gondterhelt bankár, suszterinas, a líceumból hazatérő, a táskáját a földön húzó diák. Mintha átrepülhetnénk az időn.
Az autók elsuhannak a hatalmas ablaktáblák előtt, piros kockalada, Wartburg, szürke Trabant zakatol át a Klotild-paloták között, a járdán a hetes buszról szállnak le az emberek. A Nyugatiból érkezünk a Felszabadulás térre, holnap felvételizem, a kezünkben bőrönd és hátizsák, át akarunk szállni a gyors piros hetesre, de a busz még sokára érkezik. A keresztanyám a Jégbüfére mutat, meghívlak egy tejszínhabos kávéra, mondja, és én csodálkozom, mert még sohasem ittam tejszínhabos kávét. Az apámtól kaptam néha egy-egy feketébe mártott kockacukrot, az is mennyei csemege volt, a felnőttség boldog ígérete. Csilingel egyet az ajtó, belépünk a zsúfolt cukrászdába, az emberek sorban állnak krémesért, párizsi kockáért, női szeszélyért. A keresztanyám magasra emeli az üveg kávéscsészéket a tetején ringatózó habbal, és szorít egy kis helyet az ablaktáblák előtt. A kiskanállal belecsippentek a fehérségbe, beleszórom a cukrot, és óvatosan megkeverem, úgy, hogy a tejszín ne olvadjon egészen el. Ahogy belekortyolok, forró melegség az egész, telt és bársonyos, még sohasem ittam ennél finomabbat.
Az autók elsuhannak a hatalmas ablaktáblák előtt, most elég kevés van belőlük, kihalt minden, az idő is olyan sötét, csak a hetes busz megállójában őrzi a teret egy rendőrautó, még mindig figyelik, hogy visszatérnek-e a tüntetők. A fiúkkal állunk az ablaktáblák előtt, nemrég kisepertek minket a Váci utcáról, ott vonultunk néhány bolond, elszánt tüntetővel együtt, olykor megállt valaki, mondott néhány lelkesítő szót, aztán tovább vonultunk, a sétáló tömeg rémülten vált ketté előttünk. Most itt kavargatjuk a kávét, kicsit farkasszemet nézünk a rendőrökkel, hogy azért még megvagyunk, dúdolgatjuk az idézőjelessé vált mozgalmi nótákat, föl, föl, ti rabjai a földnek… röhögünk, már nem sokáig fog tartani.
Az autók elsuhannak a hatalmas ablaktáblák előtt, a kisfiam a kezemet szorongatja, meg akarom mutatni neki a jászolt a templomban. De őt nem érdekeli a szalmából font kép, csak az ajtónál döbben meg, amikor megpillantja a keresztre feszített Jézust. Kétéves épp, szőke, göndör fürtjeivel, aprócska lábaival percekig áll letaglózva a szobor előtt. Nem érti, hiszen a Jézuska hozza az ajándékot, és ő jó volt, nem? Mi történt vele? Nincs egyszerű, kétévesekre szabott válaszom, gyere inkább, eszünk egy sütit, mondom. Az ablaktáblák előtt leültetem a lábtartóra, a kezébe nyomok egy kekszet, látszik, hogy még most is gondolkodik, közben kavargatom a tejszínhabos kávét, odakint a város rohan a karácsonyi nagybevásárlásra, idebent most is jóleső a melegség.
Az autók elsuhannak a hatalmas ablaktáblák előtt, a barátnőmmel találkozom a Ferenciek terén, meghívom egy tejszínhabos kávéra, míg elkezdődik az előadás, azt itt muszáj, ha erre jár az ember! Nahát, mondja, még sohasem ivott itt tejszínhabos kávét, és talán nem is kellene, mert elkésünk. De nincs kifogás. A pénztárban ugyanaz a hölgy ül, mint évekkel ezelőtt, mindig hozzá állok be, akármekkora előtte a sor, kedvesen mosolyog rám, és bólintok, mintha köszönnék. Aztán a kiskanállal óvatosan felkavarjuk a kávét, úgy, hogy a tejszín ne olvadjon egészen el.
Alkonyodik, a városi fények felmelegítik a teret. Valaki feltűnik az ablaktáblák előtt, talán az egyikük, akikkel egykor itt tüntettünk. Alakja furcsa szellemként suhan el, talán ő volt, talán nem. Kár, hogy nem beszéltünk, gondolom, de megvárom itt, úgyis itt állok ősidőktől fogva ezek előtt az ablaktáblák előtt.
(Augusztus 29-én, hat évtizedes működés után bezárt a legendás Jégbüfé.)
A jegyzet a Nők Lapja 2015/36. lapszámában jelent meg.
