A magyar közétkeztetés soha nem kényeztette el az ízlelőbimbókat, elég csak gyerekkorom „minek nevezzelek?”- levesére vagy porból készült krumplipüréjére utalnom. Ám az semmi nem volt azokhoz az íztelen lötyikhez képest, amit az új menzák kínálnak – olvasom a menzai étkeztetéssel kapcsolatos szülői bejegyzések között a közösségi oldalon. Nagyjából ennyi információ van a tarsolyomban, amikor felhívom egyik óvónő ismerősömet, és megkérdezem tőle, megkóstolhatom-e az óvodások mai ebédjét. A válasz önmagáért beszél: „Én nem tenném a helyedben. Ehetetlen.” Másnap felröppen a hír, hogy a szegedi szülők aláírásokat gyűjtenek a közétkeztetési reform ellen, mert a gyerekeik inkább éheznek, mint hogy megegyék az újfajta ételeket. Ekkor határozom el, hogy nyomába eredek a problémának. Először egy budapesti óvodába jelentkezem be, de köszönik, inkább nem vállalják a szereplést. Ki tudja, miért? Majd egy belvárosi iskola igazgatónőjét hívom fel, aki szintén elzárkózik a riport elől. Végül találok két iskolát a fővárosban, egyet a hátrányos helyzetű családokban bővelkedő nyolcadik kerületben, egyet pedig a gazdagabb budai Hegyvidéken, ahol szívesen látnak, ám előbbi a cikk elkészülte után visszakozik. Nincs más választásom, névtelenül adom közre az ott szerzett tapasztalataimat.