Egyszer csak észreveszem, hogy suttogva beszélgetünk. Egy kisfiú elalszik, a susogós módszerrel alszik el (nem tudom, mi az, csak a szemem láttára megtörténik). És az ember egyszerre már nem akar okos, frappáns, eredeti lenni. Csak lenni. Egészen halkan, derűsen.

– Azt akartam mondani, mielőtt Milán elaludt, hogy milyen gyakran kezded úgy a blogod bejegyzéseit, hogy Kunos-Tatár Csilla vagyok, X éves és… És okos öngúnnyal, ellentmondást nem tűrve írsz valamit magadról, a világról. Vagy felveszel egy pólót, amire az van írva: „Az én testem, az én szabályaim.” Szóval erről az őszinteségről akartalak kérdezni, hogy honnét jön, de ahogy elnézlek a válladon Milánnal, már nem kérdéses.

– Egy kisgyereket az öröm, gyengédség, remény légköre veszi körül, és én még soha ilyen fáradt, feldobott, békés és nyugodt nem voltam. Mikor hazahoztuk Milán Rubent, két hétig ki se jöttem a gyerekszobából, csak figyeltem. Ha sírt, nem vettem automatikusan mellre, ahogy azt a legtöbben tanácsolták, csak simogattam, susogtam. Ez a susogós módszer bevált. Azt hinné az ember, hogy a mimikákat, gesztusokat ellessük a szüleinktől, de nem, egyre inkább meggyőződésem, hogy nyolcvan százalékban kialakult személyiséggel jövünk a világra, amin csak rontani lehet. Milán úgy alszik, úgy ráncolja a homlokát, mint a férjem, Balázs, amikor valami fura dolog történik. Akinek pici babája van, tudja, hogy ezek az igazán lényeges dolgok, a világ többi részét pedig mintha egy akváriumon keresztül figyelnéd. Ha felveszek főműsoridőben egy pólót, amely azt hirdeti, hogy: „Az én testem, az én szabályaim”, az azt üzeni, ne vicceljünk már, néhány hete szültem egy gyönyörű szép kisfiút, és van még rajtam négy-öt kiló felesleg. Engem személy szerint nem zavar, ha szóvá teszik, hogy nem pont úgy áll rajtam ugyanannak a tervezőnek a ruhája, mint egy évvel korábban, de a jelenség igen. Nem gondolom, hogyha egy nő szül egy gyereket, akkor addig nem mutatkozhat a világ előtt, amíg vissza nem nyeri a tökéletes alakját. Az emberek annyira sokfélék, olyan sokfélét és ellentéteset követelnek tőlünk, hogy szét kellene szakadni, ha mindennek meg akarnánk felelni. Dönteni kell, hogy mi a fontos, és egy ilyen pici baba mellett ez egyszerre világosan látszik.

– Abban a világban, amelyikben mozogsz, nincs helye pluszkilónak, karikás szemnek, de ugyanúgy sokakat irritál, ha túlságosan kereknek tűnik az ismert ember élete.

– Borzasztó nehéz, hogyha bármit megfogalmazol, ami esetleg negatívan érint, rögtön kiteszik a fejedet a várfalra. Te ott, a televízió képernyőjén, valami oknál fogva, nem lehetsz boldogtalan, emberi, hiszen neked igazából nincs is munkád, csak szerepelsz, és még meg is fizetnek érte. Sokszor az az érzésem, hogy mi valamiféle vászon vagyunk, akik azért állunk ott, hogy mindent ránk lehessen vetíteni, akkor is, ha az nem a nyilvánosságnak szánt dolgainkat, hanem mondjuk a magánéletünket vagy a családtagjainkat érinti. És nekem a közfelfogás szerint ezt el kell tűrnöm, hisz azért vagyok ott. Pedig szerintem nem. A mi generációnk teljesítményét nem sikk elismerni, ami nyilván azért is van, mert köztünk már akadnak olyanok, akik nem feltétlenül úgy jutottak el oda, ahova, hogy küszködve-gürcölve végigjárták a szamárlétrát, hanem esetleg volt egy jó gegjük vagy botrányuk, együtt éltek valakivel, aki ismert volt, és felkapottak lettek, használhatóak tévéműsorokban. A jelenlétük sokak számára azt jelzi, hogy ez könnyű út, talmi siker.

– Rád is akkor terelődött a reflektorfény, amikor együtt éltél valakivel, aki ismert volt. Miközben jóval korábban, tizenévesként elindultál ezen a pályán, és nem hagytál ki egyetlen lépcsőfokot sem.

– Én úgy érzem, nőkkel kapcsolatban gyakran működik a sztereotípia, hogy biztos csak azért futtatják, mert valakinek a valakije. Más kolléganőmmel kapcsolatban is olvasom, hallom ezeket a megjegyzéseket, miközben pontosan tudom, mennyi munkával, feladatról feladatra haladva jutott előre. Szerintem ez sok szakmai területen így lehet, és nagyon káros, mert a fiatal lányoktól veszi el azt a hitet, hogyha a saját erejükből előrejutnak, azért majd megbecsülik őket. Azon már tényleg csak mosolyogni tudok, hogy bár Balázsnak semmi köze a televíziózáshoz, most is ugyanúgy megkapom egy új műsor esetén, hogy biztosan a férjemnek köszönhetem, mint az előző házasságom idején. Én nagyon korán eldöntöttem, hogy televíziózni szeretnék, pedig a családban senki sem dolgozott a média közelében sem. Tizenhárom éves voltam, amikor megismerkedtem ezzel a műfajjal. Akkor ment a Duna televízióban a Hungarica Literata, egy érettségiző diákoknak szóló műsor, ahová engem is beválogattak, verseket szavaltunk, elemeztünk, a mai napig belefutok az ismétlésekbe. Ott láttam először, hogy tulajdonképpen mit csinál az operatőr, a műsorvezető.

– Hogy kerültél oda általános iskolásként? 

– A magyartanárnőm küldött el castingra, ő tudott valahonnan – valószínűleg a tanári kapcsolatai révén – erről a lehetőségről, és azt is tudta, hogy mennyire szeretnék egyszer televíziós lenni. Nekem annyira tetszett ez az egész, hogy amint lehetett, középiskolásként, jelentkeztem gyakornoknak a TV2-höz. Beosztottak Weisz Péter Mátyás mellé – aki a Tények riportere a mai napig –, vihettem a mikrofonját, aztán Lagzi Lajcsi roadshowjában voltam gyakornok. Akkoriban indult az Aktív, így azokat a gyakornokokat, akik ügyesek voltak, Barna György főszerkesztő elhívta egy beszélgetésre. Ott váltam lassacskán riporterré. Ez lehet, hogy kívülről sima útnak tűnik, de én sokszor úgy éreztem, nagyon lassan halad a karrierem. Utólag ennek már örülök, mert volt időm érlelődni, de akkor, abban a helyzetben, amikor nem kaptam meg egy munkát, úgy éreztem, mindenki másnak hamarabb sikerül, mint nekem. Ha össze is omlottam néha, másnapra beláttam, hogy lehetek dühös a világra, ha elmerülök az önsajnálat sűrűjében, csak magamat húzom le vele.

– Otthon biztattak, hogy Csilla, menj csak nyugodtan, fantasztikus a világ, fantasztikus vagy, mutasd meg magad?

– Ha az egykori, 16 éves Tatár Csillával beszélgetnél, akkor azt mondaná, hogy a szülei nagyon szigorúak, túl sok a szabály, túl sok a kötöttség, és hogy hol vagyok ebben én, hol van ebben az én akaratom? El is költöztem otthonról a nagymamámhoz. Ebből akartam kitörni, de most azt veszem észre, hogy éppen ilyen vagyok én is.

– Az én lelkem, az én szabályaim?

– Igen, szabályokra óriási szükségem van a mai napig. Nagyon szigorúak voltak a szüleim – most már azt mondom, hogy szerencsére. Nem járhattam bulizni, komoly elvárás volt a jegyeket illetően is, és ez engem harcra serkentett. Egy évet laktam a nagymamánál, aztán az érettségi évében azt mondta apa, hogy na jó, ez egy fontos év, nem piszkálunk, gyere haza. Pedig klasszikus, szép család volt a mienk: kutya, cica, két gyerek, nagy batyukkal nem pakolták meg a hátamat, de azért én összeszedegettem ezt-azt, hogy jó nehéz legyen.

– Szerettél gyerek lenni?

– Amikor 14 évesek voltunk, nem sokkal a ballagás előtt, az osztályfőnöki órán az egyik osztálytársam nosztalgiázni kezdett, belőlem pedig kiszakadt, hogy Úristen, tudod, ki kezdené elölről! A tanárnő nagyon jól szórakozott ezen. Nem mintha nem lett volna szép gyerekkorom, csak az a fajta szabad akarat hiányzott, ami egy gyereknek nem adatik meg, hiszen még gyerek. Annyira erős volt bennem a szabadságvágy, hogy nem akartam nappali oktatásba menni, dolgozni akartam, minél előbb önállóan boldogulni.

– Ha nem sikerült volna a televíziózás, mihez kezdesz?

– Nem volt B terv. Reggelente, amikor suliba indultunk, a Napkelte ment, néztem Acél Annát és a többieket, és rettentően imponált, hogy én, a néző, tőlük tudom meg, mi történik a világban. Hozzájuk hasonló televíziós szakembernek álmodtam magam. Amikor kezdtem, nyolc-tíz perces riportokat készítettünk a Magellán és az Aktív számára, amikor abbahagytam, két és fél perces anyagoknál jártunk, merthogy a felgyorsult világban annál tovább nem figyelnek. Kezdőként a szegedi Csillag börtönben gyilkosokkal, elítéltekkel készítettem anyagokat, aztán egyre több lett a celebekről szóló anyag. Hálás vagyok a sorsnak, hogy szigorú főszerkesztő mellett kezdhettem egy olyan szerkesztőségben, ahol senkivel sem bántak kesztyűs kézzel. Egy percet sem lehetett késni, kőkemény harc ment a témákért, ha valami nem tetszett, kiabáltak, összetépték a szöveget. Tőlem egyébként sem volt idegen ez a fajta fegyelem, jól tudtam ebben a rendszerben mozogni. Így aztán, amikor valamit elértem, nem volt az az érzésem, hogy Úristen, mivel érdemeltem ezt én ki, nehogy elveszítsem, mert pontosan tudtam, mi volt mindennek az üzemköltsége.

– Azt mondják, hogy akik jól navigálják a sorsukat, nem csupán kitartóak, olykor feladni, váltani is tudnak. Te az elmúlt két évben ezt a kritériumot maradéktalanul teljesítetted.

– Három nagyon fontos dolog is történt az életemben. Az egyik, hogy elváltam és újraházasodtam, aztán csatornát váltottam, majd megszületett a kisfiam. Mind a három külön-külön is átrendezi a személyiséget. Óhatatlanul megváltozott az is, ahogyan a szakma, a közönség viszonyul hozzám. Előtte megfoghatatlan karakter voltam, éltem egy házasságban tíz évig, gyakornok voltam, riporter lettem, műsort vezettem. Nem voltak botrányaim, ügyeim, nem szóltam be sztároknak, műsorvezetőként sem exponáltam magam, mert úgy gondoltam, hogy nem én vagyok a fontos abban a három-négy percben, amíg ott ül valaki velem szemben, aki hajnalban felkelt, hogy mondjon öt mondatot. Szóval nemigen lehetett rajtam fogást találni. És aztán jött a hír, hogy válok. Márpedig amikor egy ismert ember válik és új életet kezd, akkor ezt kénytelen elmondani, hiszen nem teheti ki az új párját, a régi párját és saját magát sem annak, hogy valaki lefotózza, és kezdődjön a találgatás, hogy Úristen, ki csal meg kit. Egyszerűen elmondtuk, mi van, és elszabadult a pokol. Szörnyű, de félreérthetetlen helyzet volt, tiszta és erős. Mire a sajtó számára kiderült, hogy válok, addigra nekem ott volt már Balázs, akibe halálosan szerelmes voltam. A legnagyobb változást – akárhogy is nézem – ő hozta az életembe, mellette lettem végre önazonos.

– Min múlik az, hogy az ember egy kapcsolatban önazonossá válik? Hogy a válásból okulva, más játékszabályokat állít fel? Vagy egyszerűen szerencsés, hogy talált egy olyan embert, aki százszázalékosan elfogadja?

– Nem hinném, hogy elég a tudatos szándék, hogy akkor most másképpen csinálom, mert az olyan eltervezett, megcsinált, vagyis hosszú távon életképtelen. Inkább arról van szó, hogy már észreveszed, mekkora érték, ha olyan emberrel találkozol, aki mellett önmagadat adhatod. Mi Balázzsal nagyon hasonlítunk egymásra. Ő is egy karcos személyiség a maga mélységeivel, magasságaival, az a típus, aki bevállalja, ha pocsék napja van, és nem játssza el, hogy minden happy. Így én azonnal tudom, hogy mikor kell őt békén hagyni, mikor jó, ha beszéltetem. És én is kimutatom, ha felbosszantott, hogy már a huszadik kört teszem meg, és nem találok parkolóhelyet, attól még nem vagyok rossz ember, csak vállalom, hogy nem vagyok minden pillanatban tökéletes, kiengedem a gőzt, aztán elmúlik. Szakmailag is sokat segít Balázs jelenléte. Sok minden, ami korábban élet-halál kérdésnek tűnt, bagatellé vált mellette. Felszabadított, eltűnt a görcsösség belőlem.

– Emlékszel még, mi volt az első gondolatod vele kapcsolatban?

– Amikor először találkoztunk, és kezet fogtunk a reptéren, akkor végigfutott az agyamon, hogy milyen helyes, értelmes férfi. New Yorkba utaztunk a cége által szervezett eseményre. Nem tudok nagyon romantikus dolgokat említeni, de azt éreztem, hogy ez egy marha jó fej pasi, és érdekel, amit mond. Maximálisan lekötötte a figyelmemet. Aztán sokáig nem találkoztunk, nem is beszéltünk. Időközben az élet úgy hozta, hogy kezdett lezárulni a házasságom. Aztán egy váratlan telefonhívás mindent megváltoztatott. Elmeséltem Balázsnak, mi minden történt azóta, hogy nem beszéltünk, és milyen viharos időszakot élek éppen. Onnantól kezdve gyakorlatilag mi egy pár vagyunk. Azt mondja, az első pillanattól kezdve, hogy megismert, látta bennem az anyát. Én három évig nem estem teherbe, aztán jött Balázs, és amint eldöntöttük, hogy gyereket szeretnénk, két hónappal később pozitív lett a terhességi teszt. Ráadásul életem legstresszesebb időszakában, váltam, költözködtünk, eljöttem a csatornától.

– Néhány éve egy interjúban azt mondtad, hogy sokszor álmodsz a szülésről, tudod, hogy lesz gyereked, de valamiért síró arc és erős fájdalomérzet kíséri ezt a visszatérő álmot.

– Nehéz szülésem volt, testileg nehezen jöttem rendbe, és nem tudtam rögtön úgy ellátni Milánt, ahogyan elképzeltem. Hál’ istennek, szoptatni azonnal tudtam, de olyan dolgokra nem voltam felkészülve, hogy mennyire fáj a tejbelövellés, hogy micsoda őskáosz van a fejedben, hogy az egyik szoptatós nővér azt mondja, igény szerint etesd, a másik, hogy háromóránként. Végigaggódtam a terhességemet, alig mertem elhinni, hogy tényleg terhes vagyok, ráadásul vérezgettem, te jó ég, te jó ég, csak teljen el az első 12 hét! Aztán a huszadik hét, amikor jön a nagy genetikai ultrahang. Aztán a harmincadik, mert addigra megérik a tüdeje. Aztán a 36., mert onnantól már tuti életképes! Keményedett a hasam, sokat kellett feküdnöm. Próbáltam azokat a dolgokat csinálni, amikről azt olvastam, jót tesz a babának, elmentem jógázni, ahol elaludtam a meditáció alatt. Pánikba estem, Úristen, nem tudom felvenni a gyerekemmel a kapcsolatot! Nutellát kanalaztam, mert a cukortól mozgott. Milán nagyobb baba volt a becsült koránál, biztosra vettem, hogy előbb fogok szülni, de a kiírt időpontra sem akart jönni, végül meg kellett indítani a szülést. Küzdelmes volt mindkettőnk számára, mert Milán elakadt a szülőcsatornában. Ilyenkor el szokták vinni a babát, hogy az anyuka ki tudja pihenni magát, de én tiltakoztam, hogy szegény gyerek mit küzdött, azt sem tudja, hol van, szó sem lehet róla, hogy elvigyék. Így az első napokban csak tíz percet aludtam.

– De kilenc héttel később már ismét a nyilvánosság előtt álltál. Hogy viseled, amikor anyaként támadnak?

– Nem mondom, hogy nem bánt, néha úgy visszaírnék. De az sokkal erősebb napi élmény, hogy Balázs jó anyának tart, és büszke rám, hogy este akkor is ott állok, és végzem a dolgom, ha éjjel kettő és hat között Milánnal virrasztottam. Bár csak tíz óráról van szó, amire otthon hagyom őt az apukájával, mégis nagyon hiányzik a fiam. Ez nem az a mesevilág, amelyben a primadonnák otthon várják a jobbnál jobb szerepajánlatokat. Munkavállaló vagyok, van egy munkaszerződésem, mindig is volt, és remélem, sokáig lesz is, mert én nem vagyok szabadúszó típus. Ha jön egy feladat, ahol rám gondolnak, akkor megyek. Nyilván napi műsort nem vállalnék, de abban semmi kivetnivalót nem látok, hogy pár órát az apukájával legyen Milán. Hatalmas az apa-fia szerelem, látom, Milán rötyög, amikor elindulok, van két nagy tesója Balázs első házasságából, gyakran ők is nálunk vannak. Olyan hangulat volt itt szombatonként, a Dal adásai alatt, hogy nekem fáj, hogy ebből kimaradok.

– Nálatok mi a szerepköre az apának és az anyának?

– Az egész kapcsolatunknak az a kulcsa, hogy nincsenek kőbe vésett szabályok. Ez az apa-anya szerepre is igaz. Balázs igyekszik hazaérni a fürdetésre, de ha nem tud hazajönni, az sem baj, azért vagyok itthon, hogy amíg ő dolgozik, mindent megteremtsek. Amikor én dolgozom, akkor az ő segítségére is szükség van. Az elején nem vártam el, hogy ő is felkeljen éjszaka, mert tudtam, először nekem kell Milánt kiismerni, hogy utána át tudjam adni a „használati utasítást”. Tényleg van abban valami, hogy a nőkben mélyen elrejtve ott a titkos műszer, amelyik, ha anya leszel, segít navigálni, hogy ne omolj össze, ne légy fáradt, és azt tudd adni a gyereknek, amit elképzeltél. Ha ez a stabil anya megvan, a gyermekágyi időszak letelte után az apa kap egy olyan babát, akivel már tud mit kezdeni. Gyakran előveszem az első ultrahang-felvételeket, és próbálom elhinni ezt a csodát. Látom benne Balázst, látom benne magamat, és teljesen odáig vagyok, hogy ő itt van.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2016/12. számában jelent meg. 

Fotó: Emmer László