Tizenhét volt, amikor először láttam. Gipszbe volt verve a lába, ült a Belvárosi Tanoda előtt, és hadart. Most a karja van gipszben, és a beszéde lassú. Az éppen aktuális gond miatt. Krónikus Lyme-kór. Az egyik leggyakrabban félrediagnosztizált, az életet sokakból utolsó cseppig kifacsaró betegség. Akkor, régen, úgy írtam erről a lányról, hogy angyal. Pedig zavart volt, kicsi és mérges, a szárnyai töröttek, mégis, tudtam, felrepülne azokkal a törött szárnyakkal is simán a Dohány utca fölé, ha akarna. Világított benne már akkor is az erő, és az a furcsa fényű, eltörhetetlen szeretet, ami miatt beszélnem, írnom kell róla, nincs mese.
…HOGY VÉGRE NE FÁJJON
Úgy volt, úgy indult ez a kacskaringós, mégis szálegyenes élet ’87-ben, hogy születése után az anyjától elvették. Jött a csecsemőotthon, aztán, egyévesen az új szülők, az amerikai–magyar örökbefogadók. Volt két másik kicsi gyerek is, akit örökbe vettek, vidéki élet, hatalmas birtokok, hozzá saját erdők, mezők, szőlők, állatok. A végtelen gyerekparadicsom ígérete.
– Jó is volt – mondja, mint mindig. Hogy mindig van jó is. – A többi meg… Arról nehéz beszélni. Nem is tudok. Sok fájdalom, sok iszonyatosan mély seb. Kisgyerek koromból szól az első emlékem, hogy a szeretet mellett bántanak is. A nevelőapám… 2003-ban halt meg.
Közben körbeélték a világot. A szülőknek háza volt Amerikában, villájuk Mexikóban, lakásuk New Yorkban. Onnan jártak mindenfele, Miami, Kalifornia, Dominikai Köztársaság, Franciaország, Németország, hetek, hónapok, víz, homok, cápák, hinták, homokozók.
– Csudajó embereket, helyeket sodort elém az élet. Az iszonyat mellett mindig ott bujkált valami kicsike szépség, valami fény. És kaptam még egy csodát: a könyveket. Olvasásba menekültem, faltam a betűket, azokat a mindenféle más világokat. Az ember tragédiája… Nyolcévesen a kedvencem volt. És megtanultam három nyelvet. Kinek adatik ez meg?
Nevelőapja halálával nem változott meg minden varázsütésre, egyre rosszabbra, mélyebbre, zavarosabbra fordultak a dolgok, ő pedig még mindig csak egy gyerek volt, aki próbált élni. Túlélni. Nagy dolgok nem voltak, csak csupa apró lépés. Szökés otthonról, Budapest, rendőrségi ügyek, őrült rohanás a szabadság koppanós ölébe.
– Ha nekem ezt a sok nyomort nem kell végigcsinálnom, könnyebb lett volna minden. Akkor sokkal egyszerűbb ember lennék. De sokkal gyengébb is. Minden erőmet a múltamnak köszönhetem. Nézem néha ezeket itt. – A vágásokat mutatja a karján. – 117 kis csík. Halványulnak, de elmúlni nem fognak soha. Nem is akarom. Tizenegy évesen ejtettem az elsőt, huszonegy évesen az utolsót. Az a tíz év arról szólt, hogy mit csináljak, hova bújjak, hova fussak, hogy megnyugodjak végre. Hogy legalább lélegezni tudjak úgy, hogy ne fájjon.
POKOL ÉS MOSOLY
Aztán egyszer csak elkezdett lélegezni, azt mondta, a fájásból elég. Sokan szerették mindig, mert őt könnyű szeretni, de a legfontosabb addigra a legigazibb barátja lett. Ő volt a mindene.
…
Niki története a Nők Lapja 2017/5. lapszámában folytatódik.
Szöveg: Dobray Sarolta
Fotó: Németh Gabriella
