– Mesélte, hogy amikor eljött otthonról, tehát, úgymond’, „kikerült az életbe”, sokáig minden hangosabb szóra összerezzent, annyira csendes, békés gyermekkora volt.

– Ez olyan mélyen belém rögzült, hogy a mai napig problémát jelent, ha hangos szót hallok! Ha valaki emelt hangon beszél, azt hiszem, haragszik vagy indulatos, megszeppenek, és nem tudom, hogy ilyenkor hogyan kell megőriznem a békémet. Ahogyan múlik az idő – márpedig iszonyú gyorsan múlik! –, úgy csodálom egyre inkább anyukám különleges érzékét, tehetségét, ahogyan kezelni tudta a mindenféle indulatokat maga körül. Hogy miként tudott elébe menni konfliktusoknak és szép szóval elrendezni mindent, mielőtt előtörtek volna a szenvedélyek. Vagy éppen angyali türelemmel kezelni azokat, ha már forrponton voltak. Valahogyan mindig úgy alakította maga körül a világot, hogy mindenki el tudja mondani a gondját, baját, problémáját, mielőtt azok még düh, harag, indulat formájában burjánzani kezdtek volna a lélek mélyén, vagy kitörtek volna. Bátyáim több mint tíz évvel idősebbek nálam, és azt mondják, hogy anyu már fiatalabb korában is ilyen volt. Hordozta a személyiségében, életkorától függetlenül. Én későn jövőként is olyan csodálatos anyának örvendezhettem, mint jóval korábban a testvéreim.