„Másfél-két éves lehettem. Kincset kerestem. Egy vékony bottal kapirgáltam… Csak rábukkanok egy játékra! Valami érdekes, csodás apróságra… De nem találtam semmit. Soha. Ott a szeméttelep közepén. A szeméttelepen csak szemét van. Meg emberek, akik turkálnak benne.
Anyám és a nővérem is velem voltak, és ahogy szétnéztem, másokat is láttam görnyedni a végtelen szeméthegyek között. Hegyek voltak, nem kupacok. Legalábbis annak láttam őket.
Minél több szemét kerül egymásra, annál inkább besűrűsödik az alja. A tetején, a csúcs körül vannak a műanyagok, flakonok, zsákok, dobozok, alul pedig már annyira sűrű, hogy szinte sárrá tömörül a szemét.
Folyik a bűzös fekete lé.
Az undorító trutymó.
A szemét izzadsága.
Ebben turkáltunk éveken át…”
Ez volt az egyik legmegrázóbb kép, amit magam előtt láttam. Belém égett. Egy élet első emléke. Valakié, akit jó pár éve ismerni véltünk. Aki nem egy lett a sok tehetségkutatós közül, hanem múltját, terheit és talán önmagát is túlszárnyalva lett Caramel – Molnár Ferikéből a törökszentmiklósi cigánytelepről.
Azt érzem, nemcsak a tavalyi évem, hanem az eddigi életem meghatározó és felejthetetlen élménye lett az időszak, amit vele töltöttem. Az órák, napok, hetek, amiken át a szavaival, gondolataival bíbelődtem. Volt, hogy napi tizennégy órán át ültem a laptopom fölé görnyedve. Mosolyogva vagy éppen könnyezve. Kizárva szinte mindent, felfüggesztve a szokásos életemet… Sok száz mélyinterjún, beszélgetésen vagyok már túl. Nem idegen tőlem valaki másnak a sorsát átengedni magamon. De ez mégis más volt.
Válaszok mások életéből
„A Harry Potterben van egy jelenet. Egy homokóra van az asztalon, és a tanár azt mondja Harry Potternek: ha nagyon érdekes a beszélgetés, akkor megáll az idő. A homokszemek nem peregnek tovább…”
Így fogalmazott a könyv elkészülte végén Caramel, és igaza volt. Ezt éltük át. A Caramelizálódtam cím talán szójátéknak tűnik. Pedig nem az. Többször előfordult, hogy kis szünetet tartva az írásban kibotorkáltam a konyhába készíteni magamnak egy kávét – és kikapcsolódásként bekapcsoltam a rádiót, hogy valami zaj törje meg a csendemet… És felnevettem, mert kinek a dala szólt? Naná, hogy az övé! Véletlenül… A naptáramat igyekeztem kiüríteni a könyvírás heteiben, de egy-két szerződéses munka kötött – például egy vidéki előadás is. Kértem, hogy foglaljanak nekem szállást, hogy ne egy nap alatt kelljen majd ötszáz kilométert vezetnem. És jött az e-mail: „Szeretettel várjuk a Hotel Caramellben” – ekkor majdnem lefejeltem a klaviatúrát…
…
A cikk folytatását keressétek a Nők Lapja Psziché 2017/02. számában.
Szöveg: Szily Nóra
Fotó: Gerner Lóránd