Nálunk a családban a férjem kizárólag magyar népmesét szeret olvasni a gyerekeknek – méghozzá az okostelefonjáról, a Magyar Elektronikus Könyvtár gyűjteményéből. Azt mondja, a saját gyerekkorának fontos emléke, ahogy az ő apukája mesélte ezeket a történeteket. Van, amelyik olyan hosszú, hogy több estére kell felosztani, számos szó jelentését kell megkeresni, de feszült figyelemmel hallgatják a gyerekek. „Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt a világon egy fehér ló…” Ki ne érezné e szavak hallatán azt a gyomortáji izgalmat, ami annak szól: tudjuk, mi következik. Próbatételek, csapdák, sárkányok és boszorkányok, és mi most (a főhőssel együtt) minddel meg fogunk küzdeni. Ésszel, erővel, segítőkkel. Ezeket a meséket értették már száz éve, és értik 2017-ben is. Amikor egy szimpla szerda este felolvassuk, bele sem gondolunk, milyen messziről jönnek ezek a történetek, milyen ősi bölcsességeket hordoznak – és még valamit: a közös múltunkat.

Aki járt már táncházban, énekelt már teli torokból (vagy éppen torokszorítóan szép) népdalokat, aki átélte, milyen érzés ősi anyagokkal alkotni, s közben beszélgetni, annak nem kell magyarázni, mit adhat a ma embere számára egy autentikus mozdulat, mondat, dallam vagy lépés. Aki viszont eddig távol tartotta magát mindettől, annak érdemes az egyszeri szegénylegény bátorságával, kíváncsiságával felvértezve (legalább a következő oldalakon) beleugrania egy ismeretlen, mégis oly ismerős világba.

NEMEZELT MOBILTOK

– Nem szeretem igazán a hagyományőrzés szót, mert dehogy őrizzük, itt és most éljük a hagyományainkat! – vallja dr. Sándor Ildikó néprajztudós, a Hagyományok Háza tudományos munkatársa. A honlapjukat nézegetve elámul az ember: rendeznek citerakurzust, felnőtteknek szóló mesemondó estet, de a népi gyógyászat ma is alkalmazható praktikumait, vagy a fánkkészítés titkait bemutató programon is részt vehet, aki ellátogat hozzájuk. Érkezik is szépen a közönség, nem győznek annyi és annyiféle alkalmat szervezni, hogy ne telnének be a helyek. Élményekre alapozva tanítanak – felnőttet, gyereket egyaránt.

– Tíz-húsz éve nem gondoltam volna, hogy a néphagyománynak az a sajátja, hogy hús-vér emberek űzik, ilyen fontossá válik a virtualitással szemben. Az, hogy én mozdulok, én nyitom a számat, én teszem az anyagra a kezem, jelentőséggel bír – és a nagy trendekkel szemben ellenpontot kínál – magyarázza Ildikó.

Érdekes látni, amikor egy fiatal a ma szerzett mesemondó-tudásával (mint egy stand up előadó) képes lebilincselni a közönségét mondjuk Kapolcson, a Művészetek Völgyében. Mert olyan humorral, olyan gesztusokkal adja elő, hogy aki elkezdi hallgatni, marad. A mese, a tánc és a zene esetében kicsit könnyebb a helyzet, mert a régi szó, dallam és mozdulat ma is ugyanúgy funkcionál: tudunk vele mulatni vagy (amatőr és hivatásos szinten) színpadi műsort létrehozni. De például a kézművesség esetében el kell gondolkodni, hogyan lehet a néphagyományt a huszonegyedik század modern, kortárs kultúrájába adaptálni, hiszen megváltozott a tárgyi környezetünk, más eszközöket használunk. Viszont miért ne lehetne hagyományos technikával a zenelejátszónak vagy mobiltelefonnak tokot készíteni? Szőve, hímezve, nemezelve.

…

A cikk folytatásában nemcsak további példákról, de konkrét kezdeményezésekről is olvashattok – keressétek a Nők Lapja 2017/11. lapszámában! Ha pedig egy játékos kvízzel tesztelnétek a tudásotokat a magyar népi kultúráról, kattintsatok ide!

Szöveg: Szigeti Hajni

Illusztráció: Thinkstock