Szeretetkonyha egy csipetnyi örömmel fűszerezve – Interjú a Romani Gastro tagjaival

Minden gesztusukból erőteljes életszeretet árad – olyan, ami napjainkban egyre ritkábban fedezhető fel. Ez azonban elengedhetetlen hozzávalója Budai Zsanett és Tonté Barbara, vagyis a Romani Gastro konyhájának, ami az autentikus roma receptek dokumentálásával és újragondolásával, az ételeken keresztül igyekszik sztereotípiákat oszlatni, nevelni és minél több emberhez eljuttatni a hazai gasztronómia egy méltánytalanul elfeledett szegletét. Filákovity Radojka interjúja.

RomaniGastro_Cimlap_KovesdiReka

A Romani Gastro egy igazi szerelemprojekt, amivel a saját szabadidőtökből áldozva foglalkoztok. A kemény munka azonban meghozta a gyümölcsét, hiszen a blog után az első könyvetek is megjelent. Hogy érzitek magatokat, feleszméltetek már?

Tonté Barbara: Ez olyan, mint amikor egy nőnek gyereke születik, és még piheg, nem igazán tudja felfogni, hogy mi történt. Mi is még eszmélünk, mert a könyv megjelenése rengeteg energiát követelt – főleg úgy, hogy mindketten a közigazgatásban dolgozunk, teljes munkaidőben. A projektre így a saját szabadidőnkből  csíptünk el.

Mennyire nehéz a helyén kezelni a gyorsan jött ismertséget, azt, hogy egyre többen érdeklődnek a munkátok iránt?

Budai Zsanett: Mindkettőnknek teljesen evidens volt, hogy a „15 perc hírnév” nem száll a fejünkbe. Ez csupán egy szakmai szintlépés, de azt az alázatot, ami eddig is megvolt bennünk, tovább fogjuk őrizni. Ugyanúgy dolgozunk, mint előtte.

T.B.: Sőt, inkább még nagyobb felelősséggel figyeljük majd, hogy milyen tartalmakat osztunk meg, és hogy milyen minőségben dolgozunk. Nem dőlünk hátra, ha tovább szeretnénk fejlődni, akkor még keményebben oda kell tennünk magunkat.

Honnan jön ez a fajta zsigeri alázat?

B.Zs.: Ehhez vagyunk szokva (nevet). Elsőgenerációs roma értelmiségiek vagyunk, ami azt jelenti, hogy hiába jutottunk sokkal messzebb, mint a szüleink, tudjuk, hogy a következő lépcsőfokon is jönnek majd olyan kihívások, amik miatt megint a nulláról kell majd kezdenünk, bizonyítanunk. Ez nekünk természetes, és ezért mindketten hálásak vagyunk.

T.B.: Azért jól esne néha hátradőlni, és örülni a sikereknek. Mert végtére is az ember nem magáért a munkáért dolgozik, hanem azért, hogy eredménye legyen. Meg kell tanulnunk élvezni is, hogy van egy termékünk, ami fantasztikus, nagy eredmény.

Mit szólt a családotok a kezdeti terveitekhez, ahhoz, hogy blogot indítanátok? Hiszen az, hogy a főállásotok mellett foglalkoztok a Romani Gastróval, tőlük is rengeteg alkalmazkodást, támogatást igényel.

B.Zs.: Nagyon szkeptikusak voltak az elején, nem értették, hogy miért akarunk egy ilyen dologba energiát fektetni úgy, hogy van egy főállásunk, méghozzá a gasztronómiától teljesen távol álló területen.

T.B.: El kellett nekik magyaráznunk, hogy mi az a blog, és mi a célunk az egésszel. Amikor az első 2-3 bejegyzés megjelent, már érdeklődtek felőle. Anyukám pedig már aktívan be van vonva a munkába, hiszen rengeteg tanácsért fordulok hozzá, nagyon jó referenciapont. A férjemtől és a gyerekemtől ugyanakkor nagyfokú alkalmazkodást követel, hogy a Romani Gastróval is foglalkozom, mert a munka a közös időnkből vesz el. Őrült logisztikát igényel, hatalmas megértést és támogatást kell nyújtaniuk, hogy ez működjön.

A szakácskönyvben és a blogban érezhetően a szívetek-lelketek benne van. Valódi szerelemgyerekek. A személyesség mellett a kultúrmisszió is kiemelt célotok volt az elejétől?

T.B.: Az egész projektet a személyesség működteti. Mi a saját történetünkkel tudunk példával szolgálni, az pedig egy más kérdés, hogy ezt egy egész kisebbségre rá lehet vetíteni. Ami a kultúrmissziót illeti, már a blog indulása előtt célul tűztük ki az egészségtudatosságra való nevelést is. A másik nagyon fontos dolog pedig a roma konyha írásos dokumentálása, a receptek ugyanis eddig szájról szájra, anyáról lányára terjedtek. Mi szeretnénk írásban is összegyűjteni és megőrizni őket.

B.Zs.: Az elejétől tudtuk, hogy nem sima szakácskönyvet szeretnénk, hanem rejtetten szemléletet formálni – a lehető legszemélyesebb stílusban. A recepteknél az egyetlen kérdés az volt, mennyire menjünk el érzelmi, és mennyire antropológiai irányba. Az utóbbi – azt tapasztaltuk –, hogy egyáltalán nem működik. A történetmesélés viszont annál inkább!

Ha már a történetmesélésnél tartunk: nektek mi az első, főzéshez kapcsolódó emléketek?

B.Zs.: Bennem nem konkrét emlékek, hanem inkább benyomások élnek: meghatározó ételek, ízek. Az a kép viszont nagyon erős bennem, hogy anyukám állandóan a konyhában molyol – ez ugyanis állandó program volt számára. Így került minden nap meleg étel az asztalunkra.

T.B.: Két fontosabb emlékem van. Az egyik, hogy anya mindig tyúkot vágott, annak pedig van egy erőteljes, mással összehasonlíthatatlan szaga, ami gyerekként annyira belém ivódott, hogy sokáig biztos voltam benne, sosem fogok főzni. A másik pedig, amikor nagyapám két hatalmas dinnyével állított be hozzánk – sosem ettem még olyan jó dinnyét. Ugyanúgy, mint a Zsaniéknál, az én anyukám is nagy háztartást vitt. Mivel gyerekként nem szerettem enni – elég kákabélű is voltam –, mindig az járt a fejemben, hogy anyukám miért nem játszik inkább velem, ahelyett, hogy állandóan a konyhában sürög. Azt, hogy én is főzök, egyfajta visszatalálásnak élem meg hozzá. Eddig is szoros volt a kapcsolatunk, de most még több közös témánk lett.

De az valahol természetes is, hogy az ember akkor, azután kezd visszatalálni, vagyis inkább rátalálni a főzésre, amikor különválik a szüleitől.

T.B.: Ahogy az ember családot alapít, szépen lassan a táplálás szentségét is felfogja. Így kezdi megérteni azokat a nőket, akik vallásos áhítattal főznek. És ő is elköveti ugyanazokat a hibákat: észrevétlenül, és hihetetlen gyorsasággal az ő gyereke is a konyhában nő fel.

B.Zs.: Tinédzserkorban és az ember húszas éveinek az elején viszont minden fontosabb, mint az, hogy mit eszik. Ennek inkább később kezd jelentősége lenni, akkor, amikor megértjük, hogy az egészségünk, a testünk szempontjából egyáltalán nem mindegy, mit veszünk magunkhoz.

RomaniGastro_06_KovesdiReka

Gyönyörű hagyomány, hogy a roma asszonyok együtt főznek, a lányaikat már nagyon korán megismertetik a főzés tudományával.

T.B.: A roma kultúrában egy nő státuszát még mindig nagyban meghatározza, mennyire főz jól. Az érzelmi részén, a családi kötelékek megerősítésén és a kultúra, illetve a hagyományok átadásán túl viszont a közös főzésnek nagyon fontos gazdasági oka is van. Sokkal költséghatékonyabban lehet ugyanis több emberre főzni.

Sokat emlegetitek, hogy szeretetből kell főzni. Az étel, a hozzávalók szeretetéről és tiszteletéről van szó, vagy arról a szeretetről, amit azok iránt éreztek, akiknek az étket készítitek?

B.Zs.: Mindkettőről, vagyis inkább a kettőről együtt. Erre jó példa Bíró Zsófi könyve, A Boldog hentes felesége, aminek számomra a legfontosabb mondanivalója az alapanyagok szeretete. Rendkívül megkapó, hogy a regény szereplője, Takács Lajos mennyire tisztelte az alapanyagokat, minden részt felhasznált – és ez abszolút benne van a mi ételhez hozzáállásunkban is. Én például etikai okok miatt kizártam egy csomó olyan alapanyagot az étkezéseimből, amiket egyébként nagyon szeretek – épp a tisztelet miatt. De, ami sokkal fontosabb, hogy kinek főzök éppen. Magamnak, egy főre képtelen vagyok (mosolyog).

T.B.: Az is a tisztelet jele, hogy ha levágsz egy tyúkot, akkor nemcsak a mellét eszed meg, hanem az összes részét felhasználod: a szárnyat, a szárnytövet, a lábakat, a belsőségeket. Csak a melléért nem ölöd meg – ez is etikai kérdés. Arról nem is beszélve, hogy ezek a részek mennyire finomak.

A roma konyha nagyban táplálkozik a paraszti- és a szegénykonyhából. Mi volt számotokra a legmeglepőbb étel, amit minimális pénzből el lehet készíteni?

B.Zs.: Nekem a legnagyobb élmény a babos tészta volt. Hihetetlenül egyszerűen, olcsón és ízletesen el lehet készíteni. De épp egy forgatásról jövünk, ahol meglepetésből káposztás lecsót főztek nekünk. Azon gondolkodtam közben, hogy ez a recept úgy születhetett, hogy nem volt otthon elég paradicsom, paprika, hagyma, és valamivel fel kellett dúsítani a lecsót.

T.B.: Ilyenkor jövünk rá, hogy ezeknek a recepteknek a kitalálói milyen mérhetetlenül okosak voltak, és milyen körülmények között éltek. Ha csak a babos tésztát nézzük: tudod, miért pont a bab vízében főzték a tésztát? Azért, mert általában 200-300 méterre volt a kút, és egyrészt nem pazaroltak, másrészt, ha sokakat akartak táplálni, nem volt idejük állandóan a kútra szaladgálni. Mindig a szükség szüli a legjobb ötleteket. Az autentikus roma ételek, amik a vándorló életmódból, a szegénységből fakadnak, nagyon szépen beleilleszkednek a fenntartható háztartásba, a gazdaságosságba.

Bara, te nyilatkoztad korábban, hogy a roma konyha nem újrafelfedezésre, hanem felfedezésre vár. Ez a ti családotokban hogy volt? Mennyire követtétek a hagyományokat?

T.B.: A roma konyha közösségről közösségre változik, rengeteg meglepetés van benne, hiszen az alapja az eszközhiányból és a pénzhiányból fakadó találékonyság. Olyan kincsekre lehet bukkanni benne, hogy sokan el sem hinnék. Mi azt a konyhát vittük otthon, amit a többségi társadalom romásnak vél: a pörköltet, a káposztát, a nehezebb, zsírosabb ételeket foglalja magában. De ez csak egy szelete a roma gasztronómiának, és valójában nem is autentikus. Az én apukám zenész, és ahogy az ilyen családokban lenni szokott, gyakran az éttermekből, bárokból hazahozott ételek receptjei alapján állította össze édesanyám a menüt. Az ő generációjuknál az étel státuszt jelentett. Viszont egy szegénytelepen élő családnál ezek ünnepi étkek voltak, a hétköznapokon pedig sokkal puritánabbul étkeztek.

B.Zs.: Az egészséges életmód nálam zsigeri módon jön, anyukám a hétköznapokon próbált egészségesen élni. Emellett pedig elég puritánul étkeztünk: négyünkre 40 dkg húsból csinált fasírtot főzelékkel, de elég volt. Nem maradtunk sosem éhen. Ünnepekkor viszont a nagyon hagyományos ételek domináltak. Ennek is megvolt az oka, hiszen édesanyámat az ő nagyanyja nevelte, aki alapvetően a háborús időkre volt berendezkedve. Iszonyatosan spórolósan főzött, mivel három gyereket kellett egyedül felnevelnie.

A receptjeitek mellett a hétköznapi örömök is fontos szerephez jutnak. Számotokra mit jelentenek ezek pontosan?

T.B.: Én csak a jóra próbálok szűrni, akár egy Excel táblázatban. Ha arra koncentrálok, mennyire finom kávét ittunk, milyen jó most itt beszélgetni, akkor már nem is fontos, hogy fáj a lábam, mert egész nap magas sarkúban voltam (mosolyog).

B.Zs.: Mostanában rengeteg kötött dolog volt az életünkben, így a legnagyobb örömforrás, ha szabadnak érezhetem magam. Amikor azt csinálok, ami abszolút a saját döntésem: akár a barátaimmal vagyok, akár ráérősen főzök. A főzés ugyanis nem munka, hanem maga a szabadság.

A Nők Lapja legfrissebb, 2017/13. számában izgalmas recepteket találhattok a Romani Gastrótól! A magazin március 28-án jut el az előfizetőkhöz, március 29-től pedig az újságárusoknál is kapható.

Szöveg: Filákovity Radojka

Fotó: Kövesdi Réka