– Mindig ilyen nyugisan jössz ki a próbáról?

– A Hippolütoszt, egy izgalmas Euripidész- darabot próbálunk, most kezdtünk pár hete. Nagyon élvezem a próbákat, mert gyönyörű és izgalmas a szöveg.

– A csodálatos prózájáról ismert Rakovszky Zsuzsa…

– Ő fordította újra, igen.

– És a jó szöveg ilyen szépen képes ellensúlyozni, hogy még nem teljesen a tiéd a szerep, még vajúdtok, kínlódtok, küzdötök vele?

– Hidd el, nincs benne szenvedés, az egész próbafolyamatot élvezem. Zsótér Sándor, a darab rendezője ugyanis nagyon érti, érzi azt, ahogyan dolgozom. Hagyja, hogy egy ideig hordozzam magamban a szerepet, nem türelmetlen, nem fortyog, hogy miért nem csinálok már semmit. Bízik abban, hogy belül elkezdtem építeni a karaktert, még ha nem is látszik, a végére kikerül az öntőformából, és megjelenik a színpadon is. Mert egyébként én picit ilyen vagyok, amíg bennem nincs minden a helyén, addig nem lehet tudni, mi fog ebből kisülni.

– Itt ül velem szemben egy laza, sportos lány, és én hasztalan próbálok valami kapcsolódási pontot keresni Phaedrával, az asszonnyal, aki az égiek gonosz játéka folytán beleszeret a saját mostohafiába.

– Pedig minden próbán megdöbbenek, hogy bár több mint kétezer éve írták, mégis milyen pontos látlelet ez a dráma az emberről, arról, hogy nem változott semmit. Számomra valahogy megnyugtató, hogy évezredek óta van valamilyen megkerülhetetlen tudása az embernek, ma is hasonlóan éli át az élet alapvető helyzeteit, a megcsalást, a halált, hitet, a szűziességet. Nap mint nap bele kell bújnom egy nő bőrébe, aki mindent megtesz azért, hogy ellenálljon a kísértésnek. Küzd, és belehal. Inkább belehal, mint hogy megadja magát ennek az erős vonzalomnak, amit a saját nevelt fia iránt érez… És ez felőrli. Mert persze mégse annyira szuper csaj, hanem csak egy esendő ember. Ki ne tudná magából előbányászni az érzést, hogy belemenjek, vagy ne menjek. Megéljek valamit, vagy ne? Ésszel gondoljam át, vagy engedjek az iszonyú erős vonzásnak?

– Ad neked ez a szerep válaszokat?

– Rengeteg erőt ad. Esküszöm, nap mint nap eszembe jut, hogy ő azt mondja, csak úgy lehet az élet nehézségeit elviselni, ha tiszta és erényes lélek van bennünk. Mindig eltéved, de a szándéka az, hogy tiszta maradjon. Vannak saját gyerekei is Thészeusztól, és ő elképzelhetetlennek tartja, hogy a kisgyerekei azt lássák, hogy az anyjuk a testvérükkel kavar… „Mert az a tény – mondja a darabban –, hogy apánk vagy anyánk vétkezett, még a legbátrabb szívet is elgyöngíti és rabszolgává teszi.” Hogyha látod hibázni, összeesni a szüleidet, akkor minden kapaszkodód elveszett. De az is elhangzik a darabban, hogy ne gyűlöld apádat, mert az ő vétke valahol a te sorsod is. És ez is rengeteg mindenre tanít, hisz folyton történnek dolgok az életben, amit nem ért az ember, csak lázadni tud ellene iszonyú fájdalmakkal, aztán utólag kiderül, hogy éppen akkor, amikor a legmélyebben volt, abban a présben tudott a fejlődés útjára lépni.

– Hiszel abban, hogy szüleink, nagyszüleink mintái befolyásolják a sorsunkat?

– Egészen biztosan.

– Szakmailag anyukád (Papadimitriu Athina – a szerk.) útját járod, de mit lehet tudni a nagymamákról, ők milyen női mintákat adtak tovább?

– Apu anyukája igazi tyúkanyótípus volt. Vendéglátósok voltak, és az utolsó pillanatig, amikor már fizikailag alig bírta, jött, főzött, mosott. Nem lehetett leállítani, hogy pihenjen kicsit. Az volt az élete, hogy kiszolgálja a családját, a gyerekeket, unokákat.

– Klasszikus nagymamaszerep.

– Igen. A görög nagyi tépelődőbb, szorongóbb volt. Nehéz élet jutott neki, elvesztette a fiát. Anyu öccse huszonhárom éves volt, amikor meghalt egy autóbalesetben, és ezt a nagyi soha nem dolgozta föl. Nem sokkal később a nagypapám is meghalt. És kész, ez az erős görög aszszony örökre összetört. Anyu volt neki, meg mi. Minden pillanatát ránk áldozta. Tulajdonképpen mindketten a családnak szentelték az egész életüket.

– Ehhez képest nagyon más a népszerű színésznő mama sorsa?

– Valahogy én nem érzékeltem gyerekkoromban, hogy ő a népszerű színésznő. Talán mert ő sem úgy éli meg, hogy én vagyok Papadimitriu Athina, a díva. Egy vagány, természetes nő, aki egyébként színész. Ő is, apa is (Trokán Péter – a szerk.) két lábbal álltak a földön, nagyon figyeltek rá, hogy normális családi életet éljünk, ne legyünk „színházi gyerekek”. Arra emlékszem, hogy az öltözőben festegettem magam, meg hülyéskedtünk, de nem arról szólt az életem, hogy ülök a büfében, és várom anyámat, hogy végezzen a próbával. A két nagymamának ebben nagyon nagy szerepe volt, rengeteget segítettek. Most, hogy beszélünk róla, bevillan egy-egy olyan élmény is, hogy még nem alszom el, mert mindjárt vége az előadásnak, és figyelem, hogy mikor ér a ház elé az autó, de nem ez volt a jellemző.

– Rendben, akkor milyen képek villannak föl, mi volt a jellemző?

– A nyaralások. Furcsa, mert ezek a képek is a Nemzeti Színházhoz kötődnek. Siófokon volt – már nincs sajnos – a Nemzeti Színház üdülője. Lementünk egy hónapra, nem is értem, hogy az akkori színésznemzedék hogy tudta ezeket a nyarakat kiszorítani magának és a családnak. Nem volt ott se telefon, se Facebook, az volt a program, hogy este nyolckor elindult Vangelis zenéjére a diszkóhajó a kikötőből, és amint meghallottuk a zenét, ordítva rohantunk két kapun, a MAHART-on át a mólóra, és integettünk a hajónak. Ez jelentette a nap fő attrakcióját. Felhőtlenül boldogok voltunk. Valahányszor találkozunk a barátnőimmel, Cseke Péter lányaival, Dorkával és Sárával, Koós Olga unokájával, Fannival, Körtvélyessy Zsolt lányával, Kingával, akikkel együtt nőttünk fel abban a balatoni nyaralóban, sokat emlegetjük, milyen jó dolgunk volt ott, és hogy vajon mi tudunk-e majd hasonló élményeket nyújtani a gyerekeinknek. Olyan történeteink, emlékeink vannak…

– Szerinted ezek az emlékek döntik el, kik leszünk?

– Részben. A saját mozgatórugóit ismeri meg az ember, ha látja, mi az, ami fontos, mit jelent valami, mennyit ér. Nagyon korai emlékeim közé tartozik például, hogy otthon én készítem a családi videókat. Elkértem a kamerát, mert valahogy mindig élt bennem egy erős késztetés, hogy a pillanatokat dokumentáljam. A gimiben vettem egy profi, analóg Nikon gépet – a mai napig megvan –, akkor kezdtem el lődözgetni a képeket az osztálytársaimról, osztálykirándulásokról. A főiskolán abbahagytam, akkor mindent felfüggesztettem, még a lovaglást is, nagyon sűrű négy év volt, semmi más nem fért bele. Aztán 2010 környékén, miután végeztem, és Kecskemétre kerültem, mindjárt az első évadban elnyertem egy díjat. Akkor vettem az első tükörrefl exes, digitális gépem, annyi impulzus ért, hogy ott kezdtem el fotózni úgy igazán. Föltöltöttem a szálloda internetkávézójában a képeket a Facebookra, és emlékszem, milyen meghatározó volt a rengeteg pozitív visszajelzés.

– Azóta túl vagy egy kiállításon, színházak kérnek tőled művészportrékat. Izgalmas látni, ahogy a legszabálytalanabb arcban is megmutatod a szépséget, a klasszikus szépségben pedig a markánsat, az egyénit.

– Ami evidens, az nem mindig izgalmas. Egy szabályos, gyönyörű arc és test lehet érdektelen, ha valaki belül nem harmonikus, nem oké, nem fog stimmelni, lélektelen lesz a kép. És lehet valaki szabálytalan, fura, de ha közben valami iszonyú izgalom és helyénvalóság, önazonosság árad belőle, az olyan vonzó, hogy nem tudod a szemed levenni róla… Nagyon örültem pár éve a Katona József Színház felkérésének, készítettem portrékat a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is a tanárokról.

– Mi kell inkább a spontaneitáshoz, ellazultság vagy figyelem?

– A kettő lehet, hogy összefügg, nem? Valamelyik reggel a kocsiban átnéztem a többi autóba, és azt láttam, hogy ülnek az emberek a volán mögött, robotpilóta üzemmódban figyelik, hogy zöldre vált a lámpa, de nincsenek jelen, a telefonjukon babrálnak, semmit nem érzékelnek abból, ami körülöttük történik. Az ember így megy el minden mellett. Én is rengetegszer kapom magam ezen. Meg kell tanulni újra és újra a jelenben lenni. Figyelni, és örülni pici dolgoknak, amik mellett úgy megyünk el, hogy fel sem tűnik. Öt hihetetlenül gyönyörű évet töltöttem a kecskeméti Katona József Színházban, egy idő után mégis azt éreztem, nekem most már tovább kell mennem. Hálás vagyok a sorsnak, hogy szabadúszóként hozza elém a feladatokat. És mindenkinek, aki ebben segített, mert nagyon jólesik a lelkemnek ez a fajta életmód.

– Mégis hogy lehet elérni azt a lazaságot, hogy ne kapaszkodjunk görcsösen, ne rettentsen vissza a vesztéstől való félelem?

– Nem biztos, hogy meg tudom neked fogalmazni, mert engem szavak nélkül, a lovakkal való munka tanít erre. Néhány éve kezdtem elsajátítani az úgynevezett suttogó módszert, ami arra épül, hogy el kell érni a lónál, aki amúgy menekülő állat, hogy te legyél a vezetője, biztonsággal mögéd tudjon állni. Hiperérzékeny állat, olyan, mint egy szkenner, minden öntudatlan jelzésedet leveszi. Egy barátom, akitől én is tanultam, felsővezetőknek tart lovas tréninget. Egy alkalommal valamelyik öntudatos menedzser bement a karámba, a ló felemelte a fejét, ráfókuszált, és azonnal elszaladt az ellenkező irányba. Pedig az illető csak megállt vele szemben. Az ember megfordult, és potyogtak a könnyei. Elmondta, hogy neki ez a fő problémája az életben, hogy mindenkit elmar maga mellől, mert agresszív, és elvesztette a családját, gyerekeit, csak mondta, mondta, ami ki tudja, hány terápiás ülés alatt sem derült volna ki, ám a ló egy szemvillanás alatt levette.

– Megvan a napi tréninged ahhoz, hogy hogyan legyél társas lény.

– És csapatjátékos, igen. A lovakkal való munka türelemre tanít. Olyan pillanatokban, amikor simán elveszíthetném a fejemet, azt mondom, hogy oké, megnyugszom, itt te fogod előbb föladni, pajtikám. Az alapstratégia, hogy nyugi, előbb próbáljuk megérteni, hogy ez a feszkó ugyan mitől lehet benne. Felesleges vaktában vagdalkozni, mindig a nyugodtabb fél van jobb helyzetben.

– Nem véletlenül hívtak kis Buddhának otthon.

– Valószínűleg anyukám és a nővérem görögös temperamentuma mellett nekem a családomban elfoglalt szerepem az volt, hogy a higgadtságot képviseljem. Akár olyan áron is, hogy önmagam felé már kevesebb a figyelem. Ezt egyébként most tanulom, mert tudom, hogy fontos határokat húzni, magamra, befelé is figyelni. De mit tegyek, ha engem az együtt mindig jobban érdekelt? Főiskolán nagy mázlim volt, a mi osztályunk hihetetlenül jól tudott együtt dolgozni. Nyilván nem mindenki imádta a másikat, de a közös munkában iszonyatosan erős csapatot alkottunk, az összes főiskolai fesztivált végignyertük. Egyébként nemrég hasonlót éltem át a Pilvakeren, olyan szeretetenergia adódott össze azon a koncerten az előadókkal és a kétezer nézővel, hogy azt éreztem, te jó ég, mindjárt fölrobban a szívem. Az ilyen pillanatok adják azt a lelkesedést, szívdobogást, azt a könnyes – nem tudom… – gyönyörűséget, ami miatt érdemes élni. 

Az interjú  eredetileg a Nők Lapja 2017/15. lapszámban jelent meg.

Szöveg: Vass Virág

Fotó: Kovács Szilva