Egy novemberi estén a norvég Dammann-házaspár és barátaik arról beszélgettek, milyen jó lenne felkerekedni, és hónapokat tölteni egy békés trópusi szigeten. A többiek nem gondolták, hogy ezt az álmot Erik és Raignhild nem csupán dédelgeti, hanem meg is valósítja. Méghozzá négy kisfiukkal együtt, akik tíz-, nyolc-, öt- és másfél évesek voltak. Dammanék hét hónapig éltek a Szamoa-szigetek egyikén, Savaiin, ahol sem turisták, sem szállodák nincsenek, csupán egy önellátó faluközösség, amelynek tagjai úgy döntöttek, befogadják a papalagikat (fehér emberek), sőt még vízöblítéses vécét is beszereztek a számukra. Igaz, azt már az egész falu látni kívánta, hogyan használják… A két nagyobb fiút, Arét és Reint az édesanyjuk tanította tanmenet alapján, a kicsiket pedig gyakorlatilag örökbe fogadta a törzs.
Gyerekek az étteremben, a szállodában, a repülőn. Az új lehetőségek új konfliktusok forrásai is, hiszen nem mindenki fogadja megadóan, ha órákon át rugdossák az ülését hátulról. Az egyik megoldás, hogy kialakulnak deklaráltan gyerekmentes övezetek, a másik, hogy létre- jönnek új szabályok. De hogyan állapodhatnánk meg szabályokban, ha a gyereknevelés terén elképesztőek a különbségek nemcsak módszerek, de célok tekintetében is?
Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak
500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
