A Macondo nevű kis falu lakóit különös járvány sújtja: elveszítik az emlékeiket. Először csak a gyerekkori emlékeiket felejtik el, azután tüneteik súlyosbodnak, egyik napról a másikra elfelejtik a dolgok neveit, és azt is, mire valók. Fel kell cetlizni minden használati tárgyat. Gabriel García Márquez Száz év magány című regényének hősei lassanként egymást sem tudják azonosítani, sőt „az ember a tulajdon énjét sem ismeri fel többé”. Milyen lehet egy emlékek nélküli világban élni?
Talán ismerős ez a fajta időtlen létezés életünk első három évéből. Illetve, éppen hogy nem ismerős, hiszen abból az időszakból sajnos nem sok mindenre emlékezünk. Akármilyen meghatározó élményben is volt részünk pici gyerekként, viszonylag gyorsan elfelejtettük. A tudósok szerint ennek az az oka, hogy a hippokampusz (az előagynak az a része, amely kulcsszerepet játszik az emlékek memorizálásában) olyan gyorsan növekedik abban az időszakban, hogy egyszerűen nem jut ideje az emlékek archiválására. Amikor – nagyjából az óvodás kor környékén – a hippokampusz növekedése lelassul, az agy már követni tudja, melyik élményt hova raktározta el – a hosszú távú memória kialakul.
E pillanattól fogva életünk első számú tanúi mi magunk vagyunk.
NEM ARCHÍVUM
Legalábbis jólesik ezt gondolni, hogy ez a mindenki más elől rejtett birodalom a mi fennhatóságunk alatt áll. Ha a külvilágban nem is, itt legalább mi irányítunk. Elvégre naponta ezer meg ezer döntésben támaszkodunk az emlékezetünkre – mi ez, ha nem kontroll? Egy egyszerű telefonhíváshoz sok ezer információ lefuttatására van szükségünk: fel kell idézni a telefonszámot, aztán ott az a rengeteg szóból, hangból, szintaktikai szabályokból álló szótár, amelyet kívülről kell fújnunk ahhoz, hogy valakivel elbeszélgessünk. A hívás alatt felidézünk számtalan pillanatot, amely ahhoz az ismerősünkhöz köt, akivel éppen társalgunk.
Egészen az utóbbi évekig a számítógép memóriájához hasonlították az emlékezetet, amelyből bármikor „letölthető” a szükséges információ. A tudósok sokáig nem számoltak az emlékezés szubjektív tapasztalataival, mindazokkal az érzelmekkel, amelyeket az emlékek hordoznak. Annál inkább számoltak velük a művészek, a festők, írók, költők, zeneszerzők: ősi tudással mindig is komponált történetként tekintettek az emlékeinkre, nem pedig tényszerű, bármikor felidézhető adatokként. Néhány éve a tudomány számára is igazolódott, hogy emlékeink nem az életünk egyes epizódjairól készült, valósághű pillanatfelvételek, túlságosan is ki vannak szolgáltatva érzelmeinknek, hiedelmeinknek, önvédelmi reflexeinknek, vágyainknak. „Emlékezni annyit tesz, mint szétnézni, újra meg újra, szüntelen csodálkozással” – írja Linn Ullmann világhírű norvég írőnő (Liv Ullmann és Ingmar Bergman tehetséges lánya).
Nem kell ahhoz mélypszichológiai egoásatásokat végezni, hogy belássuk, ami valamikor a múltban történt velünk, meghatározza, hogyan viselkedünk a jelenben. De ez fordítva is igaz: a jelenben szerzett tapasztalataink sem hagyják érintetlenül emlékeinket. Ha a kezünkbe nyomnának egy dvd-t életünk minden egyes epizódjával, talán az önmagunkról alkotott hiedelmeink tárgyilagosabbá válnának. Sajnos azonban nem a múltbeli események precíz másolatát őrizzük a memóriánkban, emlékeink valós tapasztalatainknak csupán töredékéből születnek. Behunyjuk szemünket, próbáljuk felidézni mindazt, ami elveszett, közelebb húzni magunkhoz, és belekapaszkodni… és egyszerre kiderül, hogy a múlt csak egy történet, amit mi mesélünk magunknak.
…
A cikk folytatásából még többet megtudhatok arról, hogyan manipulálhatóak múltbeli emlékeink – keressétek a 2017/22. Nők Lapja 14. oldalán!
Szöveg: Vass Virág
Fotó: Thinkstock
