– Azt mondta a telefonban, hogy legszívesebben becsukja a szemét a foteljában ülve, és emlékezik. Mire? Hiszen annyi mindenre lehetne…
– Megpróbálok szelektálni, igyekszem csak a szépre…
– Például?
– Például a legelső versenyemre. Iskolai bajnokság volt. Olyan hosszú copfom volt, hogy rá tudtam ülni. Amikor beugrottam a vízbe, szétomlott a hajkorona, és egészen befedte a fejemet. Semmit nem láttam, összetekeredtem a hajammal, de nem érdekelt, csak úsztam, mint egy megszállott. Mindenáron nyerni akartam. A versenyen kint volt a kor híres edzője, Sárosi Imre, és megtetszett neki ez a mentalitás. Mint később elmondta, rögtön tudta, hogy nem vagyok normális, inkább megfulladok, semmint feladjam. Iskolatársam volt Vámos Adél, a Fradi úszója, általa kiderítette, hogy ki is vagyok, és lehívott edzésre. Nagy boldogság volt! Fantasztikus lehetőség, és én mindenáron bizonyítani akartam.
– Mit?
– Zsidó vagyok, és akkor már érvényben voltak a zsidótörvények. Mit akartam bizonyítani? Hogy ember vagyok, élek, létezem, érek én is annyit, mint bárki más! Német birodalmi iskolába jártam, és egyszer az egyik nagyfiú az udvaron kijelentette, hogy minden zsidó gazember. Néztem a fiúkat, de nem mert senki szólni, én viszont úgy éreztem, hogy nem tűrhetem, és nekimentem annak a pökhendi alaknak.
– Elverte?
– Amíg tudtam, ütöttem-vágtam, ám aztán elkapta a copfomat, és összevissza rángatta. De akkor sem adtam könnyen magamat! Soha nem! Ha van egyáltalán valami erényem, akkor ez az… bár, ki tudja, hogy ez tényleg erény-e. Sok bajt is okozott. Meg tudtam mindig tisztelni a nagy, nálam jóval nagyobb embereket. Az első jobb eredményeim után felkeresett a bálványom, Csik Ferenc. A berlini olimpia alatt, 1936-ban kint voltunk a csillaghegyi strandon, és ki volt hangosítva a rádió, a százméteres gyors döntője alatt. Amikor elsőként becsapott a célba, mindenki felpattant. Ott állt csuromvizesen mindenki, és csillogó szemekkel együtt énekeltük a Himnuszt. Életem egyik legcsodálatosabb, és meghatározó pillanata volt. Akkor, ott, kilencéves fejjel határoztam el, hogy olimpiai bajnok leszek! Hogy egyszer majd miattam is ott fognak sokan állni a rádiónál, és a tiszteletemre is eléneklik a Himnuszt. Hogy lesz majd egy pillanat, amikor én szerzem ezt az örömöt az embereknek… És aztán eltelt néhány év, és ott ülhettem a példaképemmel szemben. Ő volt az úszók szövetségi kapitánya, hallott rólam, és engem jött le megnézni az edzésen! Micsoda megtiszteltetés! Tehetséges vagyok, mondta, és azt is hozzáfűzte, hogy soha, de soha ne adjam fel! Megsimogatta a fejemet, és bátorítóan kezet fogott. Annyira meg voltam illetődve, hogy – értse szó szerint – egy hétig nem mostam kezet utána. Kivételes ember volt. Varázslatos. Szegény, a háború utolsó napjaiban halt meg. A soproni kórházban dolgozott a bombatámadás alatt is, ott érte találat. Ez lehetett a sorsa? Sokat gondolkodom ezen. Egyre inkább hiszek abban, hogy mindannyiunknak megvan a magunk sorsa, és hiába rúgkapálunk, ugrálunk ide-oda, talán kicsit módosíthatjuk, de el nem kerülhetjük.
– Ez önnél a víz?
– A nagybácsimnak volt egy villája Csillaghegyen, a Mátyás király út 60.-ban. Egész nyáron ott voltunk, én reggel, nyitásra, és este utolsóként surrantam ki onnan. Apukám nagyon jó úszó volt, anyukám viszont nem is tudott úszni, sőt szegény víziszonyban szenvedett, és le-fel rohangált a parton, ahogyan én erre-arra hancúroztam a vízben, és állandóan aggódott, hogy csak el ne süllyedjek. Volt ott egy úszómester, Csuhaj bácsi, engem is megpróbált tanítani szépen, szabályosan úszni, de nem boldogult. Volt nála egy rúd, a végén kötélhurok, abba kellett belebújni, és egy helyben gyakorolni a tempókat: has alá-széjjel-össze, de ez ellen fellázadtam, és nyivákoltam, hogy nem lógni akarok, hanem haladni! Ez aztán egész életemet is jellemezte egy kicsit. Sose lógni akartam, mindig haladni szerettem volna. Hogy mennyire sikerült? Ez más kérdés… De nekem az volt a sorsom, hogy ússzak. Nekem a víz volt a valódi közegem. Igazán jól, biztonságban csak ott, a medencében éreztem magamat. Csik Ferenc megjelenése is csak ezt erősítette meg bennem. Csak követtem a sors kijelölte utamat. Ebben nincs semmi érdemem!
– Csudát! Ön szikrázóan tehetséges ember! Bármibe fogott, nagyszabásút alkotott! Versenyzőként, edzőként, könyve, a Sírni csak a győztesnek szabad, megjelenése óta generációk alapkötete…
– …nem a megírás bravúrja miatt, hanem mert nagyon őszinte voltam benne… Szerintem ez hathatott…
– …az igazsága, a szépsége, a heve, a sodrása…
– Én egyetlen dologban voltam tehetséges! Abban viszont tényleg zseniális. Állítólag születése előtt, mégvalahonnan egy más világból mindenki megválaszthatja, hogy hova szülessen, kik legyenek a szülei. Hát én telibe találtam. Minden, amit elértem, belőlük fakadt. Apukám bölcs szeretetén, rendíthetetlen tisztességén, inspirációján, és anyukám végtelen jóságán, harmóniáján, gondoskodásán. Kora reggel jártam edzésre, de ő mindig korábban felkelt, ébresztett, reggelit adott, elindított, és az ablakból követett, amíg csak ki nem fordultam a Visegrádi utcából, és elnyelt a körút. Ha becsukom a szememet, anyukámat látom, ahogyan integet az ablak mögött… Ezek után lehetett volna lógni, alibizni az edzésen? Muszáj volt maximálisan teljesíteni! Erre mondom, hogy meg volt határozva a sorsom.
– Ugyanakkor ön mindig lázadó volt, rebellis, a maga útját eltökélten járó…
– Jó nagy hülye is voltam! Olykor több volt a szerencsém az eszemnél. 44-ben hosszú sorban vittek a nyilasok Ferihegy felé. Ott volt velem egy állapotos barátnőm. Elkértem a motyóját, mondtam, hogy viszem én. Meglátta egy nyikhaj, és rám kiabált, én pedig ordítozni kezdtem vele, hogy fogja be a pofáját, nem lehet valaki ekkora állat, hogy nem látja, hogy egy nyolcadik hónapban levő asszonyról van szó! Hiába figyelmeztettek a többiek, hogy maradjak csöndbe, hiszen bármikor le is lőhet akár, én nem tudtam felfogni, hogy mi ez. A vége az lett, hogy az az idióta annyira megrémült, hogy zavarában segített vinni mindkettőnk cuccát. Lehet, hogy ez is a sors? Meg az is, hogy most pedig évek óta itt üljem napjaim nagy részét idehaza egy fotelban? Maga ugye tudja, hogy milyen aktív voltam!?!
– Ssssssssssssty!
– Apukám erdélyi volt. Anyukám ősei felvidékről jöttek. Istenien éltek együtt, de ha vitára került sor, és apukám csökönyösen kitartott igazsága mellett, anyukám csak lemondóan legyintett: persze, a székely véred! És az én Székely-székely vérem! A legfogékonyabb időszakban négy évig nem engedték, hogy ússzak! Ott bőgtem a lelátón. Akkor, tizennégy éves fejjel eldöntöttem, hogy ha beledöglök is, olimpiai bajnok leszek. A körülmények pedig nem voltak igazán kecsegtetőek. Úgynevezett védett házban laktunk a Szent István parkban, húszan bezsúfolva egyetlen lakásba, ám közülünk öten maradtunk életben mindössze. És amikor eljött az éjjel, én csendben kiszöktem a lakásból, és le-fel rohantam a lépcsőházban. Több tucatszor, a földszinttől az ötödikig. Egyszer egy néni kikukkantott az ajtón, és ordibálni kezdett: „Székely úr! Székely úr! Jöjjön gyorsan! Megbolondult a lánya!” Jött drága apukám: „Mit csinálsz, Évikém?” „Ne ijedj meg, apukám, csak erősítem a lábamat, nehogy emiatt bukjam majd el az olimpiai aranyat!” Apukám meg csitított, hogy ez is egy veszély, meg az is, hogy közben elvisznek a bolondok házába! De közben voltak azért egyéb veszélyek is. Egyszer volt egy razzia, és egy karszalagos suhanc belökött abba a sorba, akiket kivisznek, és belelőnek a Dunába. Apukám döbbenetes hidegvérrel odament hozzá, és szólt, hogy engem ne gyilkoljanak meg, mert én magyar bajnok úszó vagyok! Ő rám nézett, belém égett a tekintete, az egyik szeme kék volt, a másik pedig barna, és megkérdezte a nevemet. Mondtam, és neki ismerősen derengett. Kilökött a sorból. A többiek mind a Dunába vesztek. Apukám mindig jókor szólt, és jókat, velem ellentétben, aki jókor szóltam rosszakat. 1952-ben az olimpiára való indulás előtt volt egy fogadás, amelyen Rákosi Mátyás búcsúztatta a csapatot. Én, mint a legkisebb, oda kerültem a sor végére. Rákosi kezet fogott mindenkivel, nálam egy pillanatra megállt, végigmért, és megkérdezte, hogy egy ilyen kicsi lány, mint amilyen én vagyok, ugyan hogyan fogja majd legyőzni azokat a nagy amerikaiakat. Én meg mondtam, hogy „elnézést, de ön sem valami hű de magas, mégis egy országot vezet!” Döbbenetes csend támadt, mindenki mindenfelé nézett, Rákosi találta fel leginkább magát: „ami a száját illeti, nem kell félteni!” – mondta. Annyi hasznom lett az egészből, hogy a sportvezetéstől örök időre szóló felmentést kaptam mindenféle fogadáson való részvétel alól! De, visszatérve az előző történetre: 1950-ben nagyszabású versenyt rendeztek Pesten, és a legjobb versenyzőnek járó kupát egy magas rangú ávós parancsnok adta át. Odajött hozzám a kupával, rám nézett, és ugyanaz a barna-kék szem pillantott vissza rám! Én azt hittem, ott esek össze! Rohantam utána apukámhoz: „Apu, apu, ez volt az a nyilas, aki a Duna-partra vitte a többieket! Menjünk, és szóljunk a rendőrségen!” Apukám meg magához ölelt, és azt mondta: „Évikém, egyszer már megúsztuk, most akarnánk meghalni?!” Nem, dehogy! Sok mindent értettem meg, sok mindent tanultam meg ekkor a világról, igazságról, arról, hogy amit nem tudunk megakadályozni, azt próbáljuk elviselni, és végezni a dolgunkat legeslegjobb tudásunk szerint. Ezt az esetet soha nem fogom elfelejteni!
– Mondja, Éva drága, ennyi idő távolából még mindig annyira fontos az a bizonyos olimpiai győzelem? Hatvanöt év messziségből is számít, hogy először érte el az uszoda falát Helsinkiben?
– Apukám a konyhában ülve hallgatta a rádión az olimpiai közvetítést, és sírva fakadt a győzelem pillanatában. Amikor hazajöttem, azt mondta a pályaudvaron, hogy ezért a pillanatért érdemes volt élnie! Kell ennél több?! És az is megadatott, hogy ugyanúgy, mint Csik Ferencnek, nekem is eljátszották a Himnuszt. Ugyanúgy örülhetett tízmillió ember szerte az országban. Sok nagy vagányt ismertem a sport világában is, csodás zseniket, fenegyerekeket, Puskás Öcsitől Papp Laciig, de magam láttam, hogy amikor felcsendült a Himnusz, mindannyian könnyeztek a meghatottságtól. Hogy ezt én is megérhettem, az nem fakul, az éppen olyan felemelő érzés a mai napig. És hasonló büszkeséggel tölt el, hogy a férjem, a lányom, sőt az unokám is hallgathatta a Himnuszt a dobogó tetejéről. Engem kifejezetten elkényeztetett a sors. Itt ülök egy szép lakásban, nincsenek anyagi gondjaim, nincsenek fájdalmaim, van egy aszszony mellettem, aki segít, ha szükségem van rá… Mit akarhatnék még?! Telhetetlenség lenne…
– Volna valami, amit még szeretne csinálni?
– Úsznék… Néhány éve egyszer hajnalban lementem az uszodába, amikor még nem volt ott senki, és egyedül a medencében leúsztam még két hosszt. Ezzel formálisan elbúcsúztam nagy szerelmemtől, de belül nem tudtam teljességgel lezárni.
– Megírná egyszer utóbbi évtizedeinek halk, de élménydús életét?
– Nem hinném… Tartom magam ahhoz, hogy „Írni csak a győztesnek szabad!”…
Az interjú erdetileg a 2017/24. Nők Lapjában jelent meg.
Szöveg: Szegő András
Fotó: MTI/Földi Imre, Illyés Tibor
