A világ jól van. Malmozok hasamon összefont kezem ujjaival, elégedetten pislogok. Kint ülök a balkonon. Szimatolom az élet páráit, amely egyszerre akác és kipufogógáz, rántott hús és egy eltaposott büdös bogár illata. A szél sodor virágmagvakat, porszemet, újságpapírt… Mi ez az egész? Elemek. Ilyen elemekből áll össze az élet. Alakítanak minket, de eszközeink is. Nyáron könnyebb megérteni ezt. Az élet tapintatosan, virágnyelven szól hozzánk. Mit akar mondani?
Évmilliók távlatából mond valamit. Lélegezzél, ne tégy semmit, figyelj… ilyesmit.
Az a rengeteg por, amely valamilyen rejtélyes okból összeállt poroszlopokká, hogy aztán valami titokzatos termonukleáris reakciónak köszönhetően megszülessenek a csillagok, galaxisok, majd egy meglehetősen átlagos galaxisban egy nem különösebben érdekes bolygón elinduljon az élet. Ez nagyjából négymilliárd évvel ezelőtt történt, az ember fel sem tűnik nagyjából a sztori kilencvenkilenc százalékáig.
Sokan úgy vélik, az egész univerzum célja, hogy megosszuk a szabadban készült szelfi ket valamelyik közösségi oldalon. De nem. A természetben drámák folynak. Pár aszályos héttel több, és sohasem ismerhetjük meg Mark Zuckerberget vagy a lájkot dobáló ismerőseinket. Ez a bolygó csaknem öt alkalommal a teljes kipusztulás határán állt, mindössze kétezer túlélővel, akik újra benépesítették a Földet. A természetben örök idők óta ott a pusztulás és a halhatatlanság. Gyanakodva és csodálattal figyelem a balkonról a lobbanékony nyarat.
MILYEN KICSI KRUMPLIK VAGYUNK!
Szóval az ember alaposabban körbenéz a balkonon, és az az érzése támad, hogy valami édes, sűrű és gyógyító van ebben a nyárban. Igen, gyógyító és felszabadító az az érzés, ahogy a természet átveszi a hatalmat a fejünk felett, elkezdett illatosodni, zsongani, zümmögni, a szabadba csalogatni. Emlékeztet rá, hogy van néhány dolog – hegy, fa, folyó, végtelen égbolt –, amely nagyobb nálunk.
Amikor az örökösen önmaga körül pörgő ember rádöbben, hogy a híres graffiti szöveggel élve: „Milyen kicsi krumplik vagyunk”, valójában megkönnyebbül. Az ember által teremtett világban – az úgynevezett civilizációban – ugyanis nem a legjobban mennek a dolgok. Rosszindulat, folyamatos megfelelés, önámítás, káosz uralkodik. Ehhez képest a természet kiszámítható törvényeket, rendet, szépséget kínál. Egy olyan ritmust, amihez jó igazodni.
„A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. – írja Márai Sándor. – Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik… Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben.”
Nos, ennél precízebben nem is lehetne leírni azt a valamit, amit manapság agyonhasznált szóval „mindfulnessnek”, tudatos jelenlétnek neveznek. A jelenlét – életünk pillanatainak teljes átélése – egyre nagyobb hiánycikk, ezért szerepe igencsak felértékelődött. Régebben az emberek élete múlott ezen az átéltségen, ha nem figyelték a természet ritmusát, az ár-apály jelenséget, az állatok lábnyomait, a csillagok járását, a horizontot, egyetlen apró tévedésért akár sok éves éhínséggel, családjuk biztonságával fizettek.
Ma már legfeljebb spirituális szempontból emlegetjük, milyen fontos a „mostban lenni”. Az utóbbi években a tudomány is elkezdte vizsgálni annak a békés, meditatív állapotnak a hatását, amikor az ember kapcsolatba lép a természettel, és „elvegyül a tájjal”.
Az Essex-i Egyetem tudóscsapata depressziós embereket vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy egyetlen séta a parkban a kísérleti alanyok kilencven százalékánál hangulatjavulást váltott ki. Agyunk és idegrendszerünk nem fixen behuzalozott, statikus mechanizmus, hanem percről percre változó dinamikus struktúra. A nyugodt és a feszült pillanatok ugyanúgy nyomot hagynak benne, ahogy a vihar vagy a szárazság formálja a folyó medrét.
…
Vass Virág írása még nem ért véget – a folytatást keressétek a 2017/25. Nők Lapja 15. oldalán!
Szöveg: Vass Virág
Fotó: Thinkstock
