A vonatút hosszú. Bő három óra, mire elérem a célt, Pécset. És a három óra alatt nevek jutnak eszembe. Régiek, mint Czinka Panna, Dankó Pista, Rigó Jancsi, Horváth Pista, Lakatos Menyhért, Cziffra György, Papp László. Aztán a gyalogúton a köztünk élő roma példaképeket sorolom magamban. Egy görögkatolikus pap, a 100 tagú cigányzenekar, Daróczi Ágnes, Bari Károly, a most épp betegeskedő ifjabb Sánta Ferenc, Bangó Margit, majd Caramel. És akkor a megbeszélt helyen elém lép egy alacsony, törékeny, csinos, nyílt tekintetű fiatal nő, és bemutatkozik – doktor Orsós Zsuzsannaként.

Orsós Zsuzsanna: az út, amin jár

Zsuzsa hosszú utat járt be a kis tolnai település, Németkér cigánysora és az adjunktusi szék közt. Hosszút, de simát. Azt mondja, néha maga is elcsodálkozik a saját sorsán, amiben persze, úgy véli, nincs semmi különös, hiszen ő csak tette a dolgát, amit az esze, a szíve diktált.

– Nem vagyok én olyan érdekes… – szerénykedik Zsuzsa, aki a Magyar Tudományos Akadémia első cigány doktori ösztöndíjasa volt, aki a disszertációját a „Karcinogenezisben szerepet játszó allélpolimorfizmusok a magyarországi roma populációban” címmel írta, aki a Pécsi Tudományegyetem Népegészségügyi Intézete kutatóbiológusa, aki nemrégen jött haza az Amerikai Egyesült Államokból, ahol megismerhette, ott miként történik a hátrányos helyzetűek ellátása. Zsuzsa kutat, több tárgyat tanít az egyetemen, a főiskolán. Néhány kollégájával fakultatív kurzust tart az orvoskaron, amely a romák kultúrájára, egészségi állapotára, illetve a jelenlegi aktualitásokra fókuszál. Azt mondja, igénylik a kurzust, neki pedig az ismeret átadáson túli célja, hogy érzékenyítse a jövő orvosait, fogorvosait, gyógyszerészeit, hogy ne féljenek, ne általánosítsanak a romákkal kapcsolatban.

Az indulás

Zsuzsa, a cigányok és svábok lakta Németkéren, egy hétgyerekes család legkisebbikeként született. Két bátyjával és négy nővérével cseperedett, élve a cigánygyerekek mindennapjait. Azt meséli, a szülei tanulatlanok voltak, az édesapja csak a nevét tudta leírni, az édesanyja még azt sem. A családfő az atomerőműben volt segédmunkás, az anya pedig a sok gyerek mellől is eljárt egy paksi szőlészetbe, ha fújt, ha esett, ott mindig akadt munka.

– Az hamar kiderült, hogy nekem könnyen megy a tanulás. Az első osztály befejezésekor jutalomkönyvet kaptam az évzárón. Előtte ez roma gyerekkel sosem fordult elő. Mondogatta is szegény édesanyám: a Zsuzsi, az más, mint a többi. Könnyen, gyorsan tanultam, érdekeltek a könyvek, élveztem az olvasást, kinyílt előttem a világ. Engem nem kellett nógatni. Meg az egyébként sem ment volna. Gondoljon bele, hogy kérhetett volna számon az, aki se írni, se olvasni nem tud. Ahogy nőttem, ez bántott. Fájt, hogy a szüleimnek nincs semmi tudásalapja, hogy nem forgathatnak érdekes könyveket. Tízéves lehettem, amikor elhatároztam, hogy édesanyámnak megtanítom a betűket, legalább csak annyit, hogy a nevét képes legyen leírni – meséli büszkén.

Zsuzsa az általános iskolában végig jól tanult, nyolcadik után pedig elhagyta a falut. Óriásinak tűnt a több mint száz kilométer távolság – Németkér és Pécs között –, különösen annak, aki korábban ki sem tette a lábát szülőhelyéről.

– A felső tagozatban az is kiderült, hogy a kémiához, biológiához a legnagyobb az affinitásom, így nem volt kérdés, hogy vegyipari szakközépiskolába megyek. Félelmetes, de éreztem, menni akarok, vonzott az ismeretlen, a város. Közben ijesztő volt a távolság, félve költöztem be a kollégiumba, féltem az új közösségtől, attól, hogy én másképp szocializálódtam, mint a társaim. Kiszakadtam a zárt családi fészekből, ahol egy ágyban aludhattam a testvéremmel, ahol biztonságban érezhettem magam – kicsit elhallgat, fejével egykori iskolája felé biccent, és így folytatja: – Sokat sírtam az első hetekben, aztán barátaim lettek.

Beilleszkedtem. Keserű Vali például máig a legjobb barátnőm, neki még abban is szerepe van, hogy később egyetemre mentem. De visszatérek a középiskolához. Érettségi után maradtam egy évet az iskolapadban, technikus lettem. Pécsett ragadtam, és tizenkilenc évesen elhelyezkedtem laboratóriumi asszisztensként. A világ legboldogabb embereként jólesett, többé nem szorulok a szegény szüleimre. Önállóan meg tudtam élni. Képes voltam fizetni az albérletet, enni, ruhát venni, és ami a legfontosabb, segíteni az otthon maradottakat, akiknek az én továbbtanulásom óriási erőfeszítés volt.

Vissza a padba

A fiatal nő már négy éve izolálta a DNS-eket a molekuláris biológiai laboratóriumban kollégiumi barátnőjével, amikor a nagy változás beállt. Mivel Keserű Vali szemét bántotta a mikroszkóp, eldöntötte: nem csinálja tovább, tanulni fog, művelődésszervező lesz. A barátnő beszámolt Zsuzsának, milyen csodás az egyetemi élet, és előállt az ötlettel: Zsuzsi, neked egyetemre kellene menned!

– A szüleimet nem akartam terhelni, hát nem beszéltem a jelentkezésről, a fölkészülésről, a felvételiről, csak amikor fölvettek, akkor mondtam el, hogy egyetemista leszek. Meghatódtak, de talán föl sem fogták, ez mit jelent egy magamfajta cigánylánynak. Huszonnégy éves voltam, és indultam Szegedre, biológia szakra – sóhajt. – Kikerültem a munka, pihenés monoton körforgásából, és egy év felhőtlen, igazi vagány, bulikkal teli egyetemi év következett.

Imádtam a napfényes várost, a campust a belvárosban, de egy év után vissza kellett jönni Pécsre, és munka mellett folytatni a tanulást. Nappalira jártam, de volt egy négyórás állásom a laboratóriumban, hogy legyen miből élni. Emlékszem, hét perc alatt futottam előadásra, és vissza a laborba. Megedződtem. Lassan egészségesre duzzadt az önbizalmam. Az egyetem után PhD-hallgató lettem. Ha köznapi nyelven kell elmondani, mit kutattam, úgy tudom összefoglalni: azt, hogy a romák körében kialakuló daganatos betegségek hátterében mennyi szerepe van a genetikának, a rákkeltő anyagoknak, illetve az életmódnak.

Orsós Zsuzsanna: elhivatottan

Orsós Zsuzsannát a munka mellett megtalálta a szerelem is. Férjhez ment, kislánya született, családjával egy Pécs közeli településen él.

– A férjemnek nincs testvére, kevés a rokona, de részemről a család nagy és összetartó. Ha tehetjük, fölkeressük valamelyik testvéremet, szívesen megyek haza a szülőfalumba, legyen az alkalom születésnap vagy disznóvágás. Ilyenkor szól a zene, együtt vagyunk, és örülünk egymásnak. A testvéreim és az ő gyerekeik is járnak hozzánk, és mert nem vagyok egy konyhatündér, olyankor bográcsban főzünk, vagy saláták készülnek, és grillezünk a kertben. A családi összejöveteleken és előadásokon is, ha roma fiatalok közt vagyok, a példámmal biztatom az utánam jövő generációt a tanulásra.

Elmondom, a tudás révén új utak nyílnak meg, és több lehetőség közül lehet választani. Hangsúlyozom, a mércét mindig csak kicsit kell magasabbra helyezni, és az ember célt ér. Ha pedig elérte a célt, ki kell tűzni a következőt. Megéri… – mondja elhivatottan, és együtt elindulunk a szegregátumba, Pécs György-telepére, ahol ezer cigány él – köztük sok gyerek – méltatlan körülmények között.

Zsuzsanna az úton elmeséli, hogy szívügye a romák fölemelkedéséért való küzdelem, hogy ő nem felejtette el, honnan indult. Kötelességének érzi a segítést, a származás megvallását és azt, hogy ő kulturális okok miatt is cigánynak vallja magát.

– A hazánkban élő háromféle roma kisebbség szokásai és nyelvhasználata is nagyon más. Legtöbben a muzsikus cigányok vannak, ők csak magyarul beszélnek. Az oláh cigányok a saját közösségeikben ma is a lovári nyelvet használják, és náluk a roma szó azt jelenti, hogy ember. Nálunk, beásoknál – mert én az vagyok –, semmit sem jelent az, hogy roma, én ezért mondom azt: cigány vagyok. Persze előadáson ez nem elfogadott, ott a roma szót kell használni – magyarázza az adjunktus.

Aztán megmutatja a kérdőívet, amit társadalmi munkában töltetnek ki a György-telepiekkel, hogy a jövőben nagyobb odafigyeléssel történjen majd a pécsi és más hasonló telepen a felvilágosítás, a betegségmegelőzés és az egészségnevelés.

Az eredeti cikk a 2017/25. Nők Lapjában jelent meg.

Szöveg: Árvai Magdolna

Fotó: Majoros Árpád