Saját szavaival élve, a „humorban sem ismert tréfát”, mindig beleadott még valamit: szellemesen találó fricskáját egy társadalmi jelenségnek, emberi gyengeségnek. Később, felismerve a világot fenyegető veszélyt, szinte prófétaként jövendölte meg az új pusztítás közeledését, de annak bekövetkezését már nem érte meg.
– Mit mondanál neki, ha most megidéznénk nagyapád szellemét? – kérdezem Karinthy Mártont, a híres íródinasztia harmadik nemzedékének immár íróként is elismert, Kossuth-díjjal kitüntetett „színházcsinálóját”.
– Azt, hogy na, pupák, mit szólsz ehhez? Volt egy vicc a Ludas Matyiban: Cini áll a tábla előtt, Frici meg leszól az égből: „Na, pupák, ezt csináld utánam.” Mire apám csak annyit mond: „Hát akkor megpróbálom.” Most viszont én mondhatnám Fricinek, ha megmutatnám neki, mi minden történt azóta Új-Budán, a Karinthyak kerületében, hogy na, pupák, ehhez mit szólsz? Sajnos Frici soha nem látott engem, én sem őt – tizenegy évvel késtem le a találkozást: ő 1938-ban halt meg, én 1949-ben születtem. Nagyon hiányzik. Gyakran beszélgetek vele gondolatban vagy álmaimban. Próbálom megfejteni a lényét az írásaiból, apám emlékeiből, és azóta érzem egészen közel magamhoz, hogy az Ördöggörcsben megírtam családunk történetét.
SÉTA A JELEN MÚLTIDEJÉBEN
Marci úgy dönt, hogy megsétáltatja a nagyapját. Elég régóta ücsörög ott fent, ideje kimozdítani. „Egy kicsit beszélgetnénk meg hülyéskednénk, és persze elvinném a Karinthy Színházba is, szerintem örülne neki. Pár éve kitaláltam egy anekdotát, ami bekerült a Karinthy Legendáriumba. Frici és Desiré (Kosztolányi Dezső, a legjobb barátja) 1936-ban sétálgatnak, és elindulnak kifelé a Verpeléti úton (ma Karinthy Frigyes út), majd a Horthy Miklós úton (ma Bartók Béla út), kiérnek, már majdnem a város határába. Ahol, nagy megdöbbenésükre van egy Hunnia – a későbbi Haladás – mozi. Frici ekkor azt mondja Desirének: „Ide figyelj! Nem kéne itt egy jó kis színházat csinálni, ahol bemutathatnánk a darabjaimat?” Desiré rábólint. Mennek tovább, beszélgetnek megint, versekről, életről, álmokról, asszonyokról, de a színház ott marad a levegőben mint vágyálom, ami egyszer majd valóság lesz. Eltelik ötven év, és lám, az unoka ott nyitja meg, a Haladás moziban nagyapja Hököm Színpadát, amely idén ünnepli fennállásának harmincötödik évfordulóját. Ez már nagyon szépen kifejezi a családi stafétát.
– 1982-ben ott voltam a Kaffka Margit gimnáziumban rendezett ünnepélyes megnyitón. Erről a nagy eseményről a szüleid sem maradtak távol, és nagyon büszkék voltak rád. Ági, a mamád ragyogott a boldogságtól, Cinit akkor láttam először meghatottnak. Te pedig őrülten rohangásztál, végre megvalósult gyerekkori álmod, egy igazi színház.
– Igen, akkor már Cini is örült a színháznak, pedig sokáig ellenezte. Fricinek pedig igaza lett. Jó lenne megmutatni neki, hogy lássa, nem kell szégyenkezni az unokája miatt.
GYERÜNK, A HADIKBA
Fura, hogy az unoka ugyanazt az útvonalat járja be nap mint nap, mint a nagyapja. Jövet-menet a színház és a Hadik kávéház között – már együttműködési szerződést is kötöttek egymással –, olykor útba ejti nagyszülei emléktáblával jelölt egykori lakását is a Karinthy Frigyes úton.
– Szívesen beülnék Fricivel a Hadikba, anno az volt a törzshelyük. Úgy képzeld el, hogy én is ott születtem szellemileg. Fizikailag nem, mert amikor világra jöttem, a Hadik már Szivárvány Áruház volt, később cipőbolt. Elmesélném Fricinek – szerintem érdekelné –, hogy 1994-ben, amikor még cipőbolt volt, egy emléktáblát avattunk, természetesen én voltam az ünnepség vezérszónoka, a tömegből két kislány azt kérdezte: „Tessék mondani, azok a hülye írók ott ültek a cipők között?” Erről jut eszembe, tudod-e, mennyi volt a pesti vicc terjedési sebessége nyáron? Másfél óra. Ezt is Frici találta ki: a Hadikban mesélt egy viccet, és mire átsétált a New York Kávéházba, már valaki azt a viccet mint sajátját adta elő. Legendás idők voltak. Ott találkoztak naponta a korszak legnagyobb írói, költői: Kosztolányi és felesége, Harmos Ilona, Somlyó Zoltán, Németh Andor, Déry Tibor, Aszlányi Károly, Tersánszky, Tóth Árpád. Pestről átjött Füst Milán, Nagy Lajos, Hunyady Sándor, Heltai Jenő, Rejtő Jenő, Nóti Károly, Ascher Oszkár. Rájuk emlékeztet Karinthy törzsasztala, elég ránéznem, és máris odaképzelem Fricit, mintha ott ülne irodalmunk nagyjainak körében. Megmaradt a pincében a Szatyor bár is, ezt a nevet is nagyapám találta, mert gyékénnyel borították a falát, és úgy nézett ki, mint egy nagy szatyor.
– Arankát se hagyjuk ki a buliból!
– Nem is lehetne. Ott ő volt a főszereplő. Sőt, azon a freskón, amelyen a Hadik híres törzsvendégeit ábrázolják, egyetlen nő látszik, a nagyanyám. Frici kétszer nősült. Első feleségét, Judik Etel színésznőt megszöktette rendőrkapitány férjétől, és haláláig boldog szerelmi házasságban éltek. Ebből a házasságból született Gábor, a „fájdalom hercege”, akiből akár az ország egyik legnagyobb költője lehetett volna. Etelt a spanyolnátha vitte el. Másodszor szintén férjes asszonyt vett el, Böhm Arankát, aki egy fiút, Kertész Tamást hozta a házasságba, és szült egy Karinthyt is, Cinit, az apámat. Erről szól Frici szállóigévé lett mondása: „A maga gyereke és az én gyerekem veri a mi gyerekünket.”
BOGA ÉS ARANKA
– Nagyapád két nőt szeretett, melyikhez vonzódott jobban?
– Egyiket sem ismertem, de mindegyikhez erős, személyes kapcsolat fűz. Boga, az első feleség rendkívül rokonszenves nő volt, tökéletes ellentéte Arankának. Az egyik a beleolvadó alkotótárs, maga a teljes megértés és anyai szeretet, a másik az örök rivalizáló, a harcos, akivel meg kell küzdeni, és akiért meg kell dögleni. Érdekes, amikor még Boga volt a felesége, már olyan novellákat írt, melyekben az Aranka-féle típus jelenik meg: Arabella, akinek nincs feje, de uralkodik mindenen. Miközben ott volt mellette a tüneményes, drága, odaadó Boga. És utána jött a nagyanyám, aki kihozta belőle a legjobbat, de a legrosszabbat is. Beleszámítva az Utazás a koponyám körül című legjelentősebb regényét, amelyben Aranka is benne van: a betegségben, a gyógyulásban és a meghalásban is. Ha úgy vesszük, ő volt a világ első bloggere: az agyműtét minden percéről tudósította Stockholmból az Est-lapokat. Boszorkány volt, harcostárs, inspiráló múzsa, a modern nő korai előfutára, aki nem tűrt beleszólást az enyhén szólva szabados életvitelébe. Sok udvarló vette körül, közülük Déry Tiborhoz fűzte a legmélyebb kapcsolat, de óriási féltékenységi jeleneteket rendezett, ha férje nőügyeiről értesült. Egyszer még öngyilkosságot is megkísérelt, amikor tudomására jutott férje félrelépése. Utána kibékültek és folytatták ott, ahol abbahagyták. Hogy mi tartotta őket össze? Frici ezt írta róla: „Te buta, furcsa, édes és rettentően keserű, aranyos és szép és csúnya és tehetséges, nyugtalan te, te nagy, nagy baj és öröm a világon, nagy szerencsétlenség az én fejemben benne.”
– Ezt nevezik halálos szerelemnek, te is így látod, Marci?
– Mindkét részről az volt. Aranka mindenesetre magát tartotta felelősnek férje halálért, miután egy nagy veszekedést követően halt meg agyvérzésben, de az ő élete is tragikusan végződött. Okos nő volt, Bécsben szerzett pszichiáteri diplomát, és egy szemtanú elmondása szerint az auschwitzi rámpán találkozott Mengelével, akivel együtt voltak tanársegédek. A „halál angyala” felismerte és kedvezni akart a még ott, a romjaiban is gyönyörű asszonynak, aki felpofozta. Ezzel Aranka sorsa megpecsételődött. Már azután, hogy Frici meghalt, és ő megszűnt királynő lenni a híres író ünnepelt feleségeként. Hiába próbálták megmenteni a barátok, Arankát nem lehetett elbújtatni. Hogy ne legyen szem előtt, leküldték Zalaegerszegre a munkaszolgálatosok doktornőjének, de amikor németek jöttek a táborba, felment a tetőre, onnét rázta feléjük az öklét, emiatt deportálták. Megmentésére egész akció indult, de mire leért az engedély, már elindították a transzportot. Ez is benne volt a sorsában. Az istennőség és a pokol legmélyebb bugyra. Ráadásul az egészet megúszhatta volna, ha nem jön haza Amerikából. Hiába kérlelték, hogy maradjon, hirtelen elfogta a nagy, anyai féltés, látni akarta a fiait: Gábort és a két sajátját, Tomit és Cinit.
HÁROM KARINTHYAK
– Az idei könyvnapon jelent meg az Ördöggörcs harmadik kiadása. A szellemidézés ott fejeződne be, hogy nagyapádnak dedikálod a könyvedet, 130. születésnapjára.
– De jó lenne, ha ő is ott lehetne. Persze, ha megjelenne, azonnal elszürkülnék, mert mindenki rá lenne kíváncsi. Mégis vállalnám ezt a dolgot, mert csodálatos lenne látni, hallani a hangját, érzékelni az ő rendkívüli személyiségét. Sok mindent érzek belőle a génjeimben, a gondolkodását is tudom követni az írásaiból, ahogy az apámat is érzékelem, és a különbözőséget is közöttük. Frici sokkal filozofikusabban gondolkodott mindenről, a lényeget emelte ki, és meglátta azt, ami a legfontosabb. Apám realista író volt, ő abban volt nagyon jó, Frici sokkal inkább az emberi tulajdonságok, kapcsolatok és a világ működésének a lényegére mutatott rá. Közben olyan szikrák pattantak ki az agyából, még a humoreszkjeiben is, hogy az ész megáll tőle. Nem viccelt, hanem prófétaként megjósolta az emberiség minden baját és hülyeségét, miközben mindenki röhögött. Ezt mind megmondta előre. Az sem véletlen, hogy az ő agya kapott tumort. Annyit dolgoztatta, hogy keletkezett egy érkidudorodás, azt vágta ki Olivecrona, de a műtét után két évvel mégis elvitte egy agyvérzés. De azt már a műtétnek köszönhette, hogy az operált ér megrepedt, vagyis könnyebben megpattant, mintha nem bolygatták volna. Sokak szerint a zsenialitás és az őrültség közel állnak egymáshoz. Mindkettő felfokozott szellemi állapotot jelent, letargiás helyzeteket, és az elmúlt század bőven szolgált vészjelzésekkel, különösen egy érzékeny író számára. Ha Frici eljöhetne az én könyvem dedikálására, mindjárt a sajátját is dedikálhatná. Most jelent meg a Petőfi Irodalmi Múzeum kiadásában a Minden másképp van – Karinthy Frigyes összes fényképe című remek kötet.
Rögtön mutatja a fotókat: Frici az uszodában pózol, dedikál, több mint háromszáz felvétel, és mindegyik másmilyennek mutatja.
– Igazi sztár volt, írófejedelem, a „karinthyanizmus” megteremtője, és még Kosztolányi is elismerte, hogy „ez a marha volt közöttünk az egyetlen zseni”. És milyen büszke lehetne most a két gyönyörű ükunokájára, az ötéves Jankára és a hároméves Julcsira, akik a konyhaszekrény üvegajtajáról nevetnek rám. Amikor kiadták svédül az Ördöggörcsöt, beadtuk nemzetiszínű szalaggal átkötve a Nobel Könyvtárba. A kurátor úgy várt minket, hogy ki volt rakva Fricinek az Utazás a koponyám körül című könyve, Cininek az Epepéje, úgyhogy most már a három nemzedék együtt van a Nobel Könyvtárban. Ez csak a három Dumas-nak adatott meg. Nálunk Frici volt az öreg, Cini az ifjabb Dumas, s hogy én mi lennék? Dumás a csárdában. Valamit én is örökölhettem a humorérzékükből.
A cikk eredetileg a Nők Lapja 2017/25. lapszámában jelent meg.
Szöveg: Vadas Zsuzsa
Fotó: PIM
