Füllesztő nyári délután találkozunk, jólesik egy pohár jéghideg sör a budai kávézó teraszán. Rögtön Oszira terelődik a szó, Judit tizenkét éves autista kisfiára, aki mostanában mindig magyar népdalokat énekel, jelenleg az Általmennék én a Tiszán kezdetű a kedvence. Vigyázni kell, nevet Judit, mert vagy az autistákról, vagy a svédekről kezdek el mesélni. Judit ugyanis a svéd nagykövetségen dolgozik, és kedvtelésből svéd könyveket fordít magyarra. Egykor skandinavisztika–magyar szakon végzett az egyetemen, aztán tolmács és szakfordító képesítést szerzett. De persze ez a történet nem itt kezdődik. Hanem valahol ott, hogy megszületett, mert már az is kisebbfajta csodával volt határos.
EGYÜTT MEGOLDUNK MINDENT!
– Az édesanyám egyévesen gyermekbénulást kapott, csak sok műtét után sikerült lábra állnia – meséli –, mégis mindent megoldott, amit csak a fejébe vett. A családja azt gondolta, hogy majd eldolgozgat egy telefonközpontban, de kiválóan tanult, és végül orvos lett belőle. A hatvanas években még egyáltalán nem számított mindennapi jelenségnek, hogy valaki idáig eljut mozgáskorlátozottként, megtapsolták, amikor átvette a diplomáját. Férjhez ment, és amikor elárulta, hogy gyereket is szeretne, elküldték elmeorvosi vizsgálatra. Deréktól lefelé bénán az is kérdés volt ugyanis, hogyan lesz képes gondozni egy kisbabát. Többször várandós lett, de mindig elvetélt, mert gyakran elesett. Nem adta fel, és én ennek köszönhetem az életemet. Számára az sem volt könnyű, hogy állva a karjaiban tartson, de neki nem létezett lehetetlen, és ez azóta is így van. Az a jelszava, hogy együtt mindent megoldunk, fantasztikus az akaratereje, az életigenlése. Volt egy Hycomat Trabantunk, azzal jártunk külföldre, főleg Csehszlovákiába. A hetedik kerületben laktunk a második emeleten, ahol lift sem volt, oda is feljárt minden nap. Édesapám betegsége idején az egész családot eltartotta, a nagymamámat is, aki szintén velünk lakott. Talán őmiatta van, hogy a nehézség számomra nem jelent egyet a katasztrófával, hanem megoldandó feladatot, és azt is neki köszönhetem, hogy könnyebben el tudom fogadni a másságot. Megtanultam, hogy a világot innen is és onnan is lehet szemlélni, sokféle oldalról. Már a szüleimben is megjelent ez a sokszínűség, hiszen édesanyám alföldi keresztény családból származik, édesapám pedig egy pesti zsidó családból. Mindenkitől kaptam valamit, az apai nagymamám például olyan szenvedélyesen szeretett élni, hogy megígérte nekem, soha nem fog meghalni, mert élni annyira jó!
Hosszan végeztem el az egyetemet, mert közben már dolgoztam is, tanítottam svédet általános iskolában és nyelviskolában. Közben megismerkedtem Martinnal, aki német származású, de Svédországban nőtt fel, így a svéd lett az első közös nyelvünk. Már együtt éltünk, amikor az utcán megharapott egy kutya, amelyiknél felmerült a veszettség gyanúja, így többször is oltást kellett kapnom. Ekkor fogant meg a lányom, Hanna. Aggódtunk egy ideig, hogy valami baja lesz emiatt, csakhogy valószínűleg épp az oltás volt az, ami mellékhatásként peteérést idézett elő, úgyhogy én ennek a kutyának köszönhetem a lányomat, aki tökéletesre sikerült. A szüleim még koccintottak is a kutya egészségére. Nem sokáig maradhattam otthon a lányommal, mert épp akkor szüntették meg a gyedet, és a gyes összege nagyon kevés volt, de szerencsére részmunkaidőben tudtam dolgozni. Hat év múlva Oszi is kopogtatott, csakhogy a várandósságom vele nem volt olyan tökéletes, mint Hannával. Hiába tartottam be minden létező szabályt, egyetlenegy értékem sem volt jó.
…
Judit történetének folytatását a Nők Lapja 2017/34. lapszámában olvashatjátok el.
Szöveg: Rist Lilla
Fotó: Martin Fejér/Est&Ost, Légrády Dávid
