A lány a vonaton című pszichothriller két évvel ezelőtt jelent meg, sikere az egész világon végigsöpört. Volt időszak, amikor a buszokon, villamosokon szinte mindenki ezt olvasta, az érdeklődés pedig fokozódott, amikor a regényből film készült. Az írónőről mégis nagyon keveset lehet tudni, leginkább azt, hogy visszafogott személyiség, aki kerüli a rivaldafényt. Szerencsére a londoni kiadóban megszervezett beszélgetésen kifejezetten nyitott és közvetlen volt.

– Májusban jelent meg A víz mélyén című könyve, amit már tűkön ülve vártak az olvasók. Nagyon más volt ilyen körülmények között dolgozni?
– Szerencsém volt, hogy kitaláltam a történet vázát, tudtam, kik lesznek a főszereplők, és már elkezdtem írni, amikor A lány a vonaton sikeres lett. Onnantól kezdve folyamatosan interjúkat adtam, először Nagy-Britanniában, majd világszerte, és mindenhol az első regényem szereplőiről, történetéről kellett beszélnem. Nehéz volt átváltani, visszahelyezkedni ebbe a másik világba. Ezért írtam három évig, és persze azért is, mert sokkal nagyobb lett az elvárás velem és a regényemmel szemben, de próbáltam ezt a nyomást távol tartani magamtól.

– Hogyan mutatná be az új könyvét?
– A víz mélyén egy pszichológiai thriller, amelynek középpontjában két lánytestvér kapcsolata áll. Évek óta nem beszéltek egymással, és ennek okait a gyerekkorukban kell keresni, valami történt akkor, ami egy életre meghatározta a sorsukat és kettejük viszonyát. A kapcsolatukra rávetül a város hátborzongató múltja is. Innen indul a történet, és bár több mesélő, több rejtély van a regényben, a két nővér kapcsolata áll a középpontban. A víz szintén főszereplő, és mindig másképp viselkedik, épp, mint az emberek. A víz egyrészről az életet jelenti, a tisztaságot, az örömöt, a kellemes fürdőzést, ugyanakkor félünk is tőle, hogy mi van a lábunk alatt a sötétben, tartunk az áramlatoktól, az örvénytől, a víz erejétől.

– Mindkét regényében kiemelt szerep jut az emlékezésnek.
– Engem lázba hoz minden emlékezettel kapcsolatos kérdés, történet, kutatás. A lány a vonaton egyik központi kérdése is az, hogy mi történik, ha az ember nem emlékszik fontos dolgokra. De míg az a könyv egy nő saját alkoholizmusából fakadó nehézségeiről szól, ez a második általánosabban foglalkozik azzal, hogyan is működik a memória.

Mindannyiunknak vannak olyan történetei, amiket másképp mondunk el, mint ahogy az valójában megtörtént.

Ezt egyáltalán nem tudatosan tesszük, csak egyszerűen próbáljuk a régi érzéseinket feldolgozható, érthető történetté formálni. Én például nemrég meséltem valamit a gyermekkoromról, mire mondta anyám, hogy az nem is úgy volt, és biztos csak a sokszor látott fényképek alapján raktam össze a történetet. Teljesen elképedtem, mert még a nap melegére és a fagyi ízére is emlékeztem. Ilyenkor nem hazudunk, csak hiszünk a régi emlékeinkben. De mi történik akkor, ha ezek az emlékek csalnak, a személyiségünkre mégis nagy hatással vannak, ha ezek miatt váltunk ilyen vagy olyan felnőtté?

– A másik visszatérő motívum a családon belüli erőszak. Miért olyan fontos ez egy thrillerben?
– Alapvetően nőkről, a nők életéről írok, és tény, hogy ha egy nőt bántalmazás, erőszak ér, akkor azt az esetek többségében olyantól szenvedi el, akit ismer; általában a párja vagy valamelyik családtagja az elkövető. A mi országunkban minden héten két nő hal meg a partnere vagy a volt partnere által, vagyis ha a nők életéről, nehézségeiről írok, akkor nem kerülhető meg a családon belüli erőszak kérdése. Emellett nagyon fontosnak tartom, hogy beszéljünk arról, hogyan próbálja a társadalom, a közvetlen környezetünk elhallgattatni, csendre inteni a nőket, és megmondani nekik, hogyan kell viselkedniük. Azt gondolom, a regényeknek a valóságra, az adott kor problémáira is reflektálniuk kell.

– Sok olvasóban felmerül, vajon mitől fél az, aki ennyire hátborzongató dolgokat ír.
– Alapvetően boldogan élem az életem, de van egy morbid reakcióm a körülményekre, amitől nem tudok szabadulni. Amikor síelni megyek, akkor az jut eszembe, hogy ha a felvonón ragadok, vajon mennyi idő alatt fagyok meg. Ha a szállodában meglátom az evakuálási útvonalat, akkor éjszaka az ágyban fekve azon töprengek, hogy jó irányban fogok-e menekülni. És persze mindig izgulok a reakciók miatt, amikor megjelenik egy-egy regényem. Amikor már a boltokban van a könyv, úgysem lehet mit csinálni, de az ember úgy érzi, mintha egy szikla szélén állna.

– Írt négy szerelmes regényt álnéven, majd átnyergelt a thrillerre, és azóta a saját nevén publikál. Miért váltott?
– Az első szerelmes regény megírásával a kiadó bízott meg, megadták a szereplők főbb tulajdonságait, valamint a történet vezérfonalát is. Nem volt az rossz, de nem éreztem teljesen a magaménak, ezért írtam álnéven. A következő részek egyre sötétebbek lettek, az utolsóval már nagyon szenvedtem, és nem is sikerült jól, mondhatni szörnyű lett. Éreztem, hogy ez már nem működik, muszáj abbahagynom, a kiadóm pedig biztatott, hogy gondolkodjak thrillerben. Mivel ezt teljes mértékben a magaménak éreztem, egyértelmű volt, hogy a saját nevemen fog megjelenni.

– Mivel magyarázza A lány a vonaton elsöprő sikerét?
– Az emberek szeretnek izgulni, félni, és ezeket az érzéseket biztonságos környezetben megélni, ezért olvasunk krimiket, thrillereket, és ezért nézünk horrort. Reméljük, hogy soha nem kerülünk olyan helyzetbe, de izgalmas végiggondolni, hogyan viselkednénk. És szeretjük a rejtélyeket; jó találgatni, hogy ki a bűnös, és vajon miért tette, amit tett. Rachel alakja szokatlan lehetett az olvasóknak, hiszen a

lkoholista nők ritkán főszereplők, a kukkoló szemszög ezzel szemben mindenkinek ismerős, ha nem a vonatról, akkor az autóból, a buszon, a liftben látjuk mások életét.

Ezt mind tudjuk, A lány a vonaton sikerének mértékét mégsem tudom megmagyarázni. Azt hiszem, valami varázslat is történt, hogy az egész világon ennyire népszerű lett a könyv, és az eladásokhoz persze a film is hozzájárult. Én szerettem a feldolgozást, jól megragadta a történet sötét oldalát, a feszültséget, és Emily Blunt zseniálisat alakított. Sokan nehezményezték, hogy nem Angliában, hanem Amerikában játszódik, de szerintem a történet ott is ugyanúgy megáll, és nem szabad elfelejtenünk, a könyv az könyv, a fi lm meg fi lm, felesleges a kettőt egymással versenyeztetni.

– Mi jár a hírnévvel? Gyémántok és sportkocsik?
– Soha nem volt saját autóm, egy nagyvárosban nincs is szükség rá. Sokat utazom, és szebb helyeken szállok meg, mint korábban. Például amikor elmentünk a barátaimmal síelni, akkor olyan helyen laktunk, amit korábban nem engedhettem volna meg magamnak, és bevallom, ezt nagyon élveztem. És vettem egy házat, ami Londonban nagy szó. De nincsenek bundáim, sem gyémántjaim, felesleges dolgokra nem költök. Azt pedig, hogy híres lennék, szerencsére nem érzem. Sokat számít, hogy az ember mivel arat sikert, az írókat ugyanis – J. K. Rowlingot kivéve – nem ismerik fel az utcán, ezért ugyanúgy élhetem tovább az életem.

– Akad bármi, ami hiányzik még az életéből?
– Szeretek Londonban élni, imádom a várost, itt vannak a barátaim, ugyanakkor kellene nekem egy csendes hely, ahová elmenekülhetek, például dolgozni. Jó lenne egy kis vidéki ház. Szeretném, ha több időm lenne az írásra. Az elmúlt években rájöttem, mennyire élvezem azt, amikor ülök a laptopom előtt, nem szól hozzám senki, nem kell mennem sehová, csak írom a történetet, gondolkodom a karaktereken. Ez már nagyon hiányzik, és alig várom, hogy visszaülhessek az asztalomhoz. A következő regényem is egy thriller lesz.

Az interjú eredetileg a Nők Lapja 2017/34. számában jelent meg.

Fotó: Profimedia