A minap paprikát szedtünk a farmon, amikor egyik munkatársam, egy tizennyolc éves olasz fiú szinte erőszakkal vette ki a kezemből a megtelt ládát: „Majd én viszem!” Pedig nem kértem, és képes lettem volna a rekeszt a helyére cipelni, ő viszont vállalkozott. Ezzel szemben, be kell vallanom, van olyan önkéntes társam is, aki nem veszi észre a feladatokat, és konkrétan fel kell hívni a figyelmét rá, hol teheti hasznossá magát.
Az elmúlt két hónapban meséltem motivációról, megérkezésről, utazásról. Miként jövök ki a lakótársaimmal, merre járok éppen? Azonban az itteni létem egyik fő mozgatójáról, az élményeim indikátoráról nem esett szó. Pedig, muszáj hangsúlyozni, mert egyáltalán nem természetes, hogy valaki „csak úgy”, magától nyúl a láda után.
Két éve volt az a történetmesélésről szóló olasz tréning, ahol megismertem a mostani koordináló szervezetemet. A közösségi média a minap egy fotóval emlékeztetett: görög, spanyol és olasz társaimmal állunk, arcunkon nagy mosoly, a tréning egyik tevékenységén, hol máshol, a konyhában. Előttünk egy kupac felszeletelésre váró cukkini. „Mesék és mesélők helye” – szól a képaláírás. Hogy kerültem ide?
Böngésztem az interneten. A salto-youth.net oldalán találtam az egyhetes olasz képzést, ahol a történetek erejéről, mesélési technikákról tanulhatnak a résztvevők. Mégpedig úgy, hogy az utazást, a szállást, az étkezést az Európai Unió finanszírozza. Uccu neki… Kitöltöttem az angol jelentkezési lapot, mellékeltem az önéletrajzomat. Aztán jött az e-mail, hogy sajnálattal közlik, várólistára kerültem. Fogalmam sincs, végül ki mondta vissza a helyét, de néhány héttel később újabb üzenet érkezett: ha még mindig szeretném, mehetek.
A meghatározó egy hét alatt megismert ismerőseim nagy részével azóta is tartom a kapcsolatot. Sokakkal ismét találkoztam. Volt, akit még interjúalanyként is faggattam. És tőlük, ezektől az emberektől hallottam először az EVS önkéntes programról.
Miért beszélek a régmúltról? Mert ez a tréning nem volt kötelező. Senki nem noszogatott, hogy kutakodjak, pályázzak. De hajtott a kíváncsiság és a remény, hogy amit a projekt leírásban ígérnek, valóságos, és mind a szervezők, mind a résztvevők az enyémhez hasonló érdeklődésű, kreatív, érdekes fiatalok. Nem csalódtam. Azóta a spanyol fiú szervezett egy TED konferenciát. Egyik olasz társam maga is önkéntes lett, majd megtett egy háromszáz kilométeres zarándoklatot. A holland lány pedig start-up vállalkozáson dolgozik, közösségi irodát épít.
Mielőtt önkéntes lettem, beleláttam a program szervezői oldalába. Otthon önkéntes koordinátorként tevékenykedtem. Az volt a feladatom, hogy a magyar fiataloknak az enyémhez hasonló külföldi programokban, míg a külföldieknek a magyarországi önkéntes programokban segítsek részt venni. A tapasztalataim felemásak. Talán a kommunikációnk, a marketingünk nem volt elég hatékony, mindenesetre azt tapasztaltam, hogy falakba ütközünk. A lehetőségek számához képest nagyon kevés a vállalkozó szellemű jelentkező.
Pedig, ha ott az akarat, nem olyan nehéz az indulás. Egy adatbázisban lehet válogatni az önkéntes programok között terület, idő, érdeklődési kör alapján. Nem beszélve a szervezetek saját honlapjairól és a közösségi médiában fellelhető csoportokról, ahol gyakran hirdetnek utolsó pillanatos lehetőségeket is. A Tempus Közalapítvány Erasmus+ ifjúsági csoportja pedig naprakész és átlátható információkkal vár online felületein. És az említett szervezetek jelen vannak fesztiválokon, tartanak tájékoztatókat, lehet kérdezni tőlük, találkozni velük személyesen is.
A proaktív kifejezést a következőképp határozza meg az Idegen Szavak Gyűjteménye: „előrelátóan cselekvő, felelősségteljes, önmagáért felelősséget vállaló, automatikusan végbemenő, kérés nélkül lezajló”. Talán ez a kulcs, ami az önkéntest teszi. Pillanatnyilag, amikor beadom a pályázatot. Utána, amikor egy-egy visszautasítás, lehetséges kudarc után kitartóan próbálkozom tovább. Majd, a bátorság, hogy élek a lehetőséggel. Nyitok, elindítok valamit. Aztán a folyamat, amikor kérés nélkül, a munka alatt is észreveszem, mikor, hol segíthetek. Nem dőlök hátra, várva a nekem osztott feladatot, hanem észreveszem, a pozitív irányú változásért mit tehetek. Kicsiben, nagyban. Otthon, idegenben.
Gősi Lilla
Az Itáliai Napló korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el. Lilla kalandjait kövessétek hetente a nőklapja.hu-n és havonta a Nők Lapjában is!
