– Ma már nem sűrűn fordul elő, hogy a sziporkázó reality show-k között helyet kap az igazi valóság. Úgy hallom, a Jön a baba harmadik évadát ősszel egy másik kereskedelmi csatornán láthatjuk.
– Nekem semmi bajom a sziporkázó reality show-kkal, azokat is lehet nagyon profin, igényesen csinálni. Hál’ istennek, van választási lehetőség. Nekem már tíz évvel ezelőtt az egyik csatornánál megmondta a vezér: „Hadaskám, te egy rétegarc vagy!”, és én ezt elfogadtam. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy a Jön a baba című dokureality-műsorra, ami hamarosan az RTLII-n lesz látható, ilyen sokan kíváncsiak.

– Vajon miért?
– Hm… tudod, én azt gondolom, a születés aránylag jól ki van találva. A halál már kevésbé. Ebben az országban ma nem lehet méltón meghalni. Pont. Részben sajnos a kórházi viszonyoknak köszönhetően.

– De hiszen a szülések, amelyeket végigkísérsz, szintén kórházakban zajlanak!
– Csakhogy engem ezúttal nem a körülmények, a csöpögő vízcsapok meg a hiányzó injekciós tűk érdekelnek, hanem az emberi történetek. Különben be sem engednének a kamerával. Emlékszem, én magam úgy hoztam a világra Sára lányomat huszonhárom évesen, hogy csak egy lepedő választott el a szomszéd szülőágytól, amelyen egy nő ordenáré módon káromkodott. Ettől még felejthetetlen élmény maradt a kislányom érkezése. Visszatérve a kórházakra, elmúltak már azok az idők, amikor az egészségügyi intézményekben kamerával a hátad mögött tényfeltáró riportokat lehetett készíteni. Ez utoljára Az igazi Vészhelyzet című sorozatomnál fordult elő, amellyel ismert lettem. Lett is belőle balhé. Ma azonban egy ilyen forgatásról már szó sem lehet, mert mindenki fél.

– Te mégis elérted 2014-ben, hogy az első sorozathoz beengedjenek a szülésekre.
– Sok munkám fekszik benne. Mert nem úgy van ám, hogy „az a nagyszájú tévés liba” csak beesik oda! A korábbi riportoknál is először nagyon sokat ültem kamera nélkül az ambulanciákon, és rengeteget beszélgettem az orvosokkal, míg végre elhitték, hogy tényleg kíváncsi vagyok rájuk, és nem szenzációhajhászásból szeretnék filmet készíteni róluk. Most is ezt teszem, hónapokig jelen vagyok a szülő párok és a nőgyógyászuk életében, már barátok vagyunk, mire sor kerül a forgatásra.

– Tele vannak melegséggel, szeretettel a képkockák. Meg is lepődtem, hogy a kemény tekintetű száguldó riporter, Hadas Kriszta valójában ilyen érző szívű ember.
– Aki ismer engem, tudja, hogy minden hevességem és igazságérzetem dacára túlcsordulok az érzelmektől. Nagyon tudok szeretni, és őszintén érdekelnek az emberek, akikkel kapcsolatba kerülök. Természetesen igyekszem utólag letenni az emberi sorsok terhét, nem cipelhetem őket magammal, mert abba belerokkannék, de az aktív időben, amit velük töltök, teljes valómmal jelen vagyok. Sok szülőpár hálás nekem azért, hogy fogtam az anyuka kezét, törölgettem a homlokát, és beszélgettem vele a nehéz percekben, hogy ne féljen. Mert az ismeretlentől mindenki fél. Engem egyébként az előzetes beszélgetések, a szülőpár története, ahogy eljutottak a szülőszobáig, jobban vonz, mint maga a szülés.

– Azért az is óriási élmény lehet! Tegnap délben, amikor felhívtalak, épp ébredeztél egy hajnalig tartó együttszülés után. Lelkesen elkezdted mesélni…
– Maratoni szülés volt, de sajnos császárral végződött. Ebbe a kismama száz évvel ezelőtt még belehalt volna. Huszonhat órát vajúdott szegény, de mi csak a tizedik óránál csatlakoztunk. Akkor hívott fel – engem először, gondolj bele, micsoda bizalom! –, hogy induljunk el, mert úgy érzi, itt az idő. „Annyira fáj, berosálok!” – mondta. Ez volt az első szülése.

Kapcsolódó

Hadas Kriszta: „Én is közösségre találtam”

Lami Juli

Egy első évados édesapa vitt le bennünket vidékre – sajnos sem én, sem szerkesztőtársam, Kéry Kira nem tudunk vezetni –, aki annak idején felajánlotta, hogy az összes következő résznél igénybe vehetjük a segítségét. Mert azt még nem említettem, hogy akik velem hozták világra a babájukat az első két évad során, azóta védés dacszövetségbe tömörültek, létrehoztak egy zárt Facebook-csoportot, eljárnak egymás esküvőjére, nincs, amit ne tennének meg egymásért, és én se kérhetek tőlük olyat, amiben ők ne segítenének. A babákat, akik azóta már óvodások, Hadas-gyerekeknek nevezték el.

– Büszke lehetsz magadra! Hány anyával szültél eddig?
– Huszonnéggyel. Tíz-tíz történet áll össze egy évaddá, már a harmadikat vesszük fel. Izgalmas nőkkel hoz össze a sors. Van olyan, aki a kilencedik gyereket is bevállalta, mert mélyen vallásos; egy egyetemi hallgató, aki apa nélkül szülte meg a babát; egy nő, aki petesejt donációval fogant, és van olyan is, akinek mérhetetlenül sok szenvedés után, csak a tizenharmadik lombikprogramon jött össze a gyerek. Ingük-gatyájuk ráment, az asszonynak felborult a hormonháztartása, és még sorolhatnám, de végül sikerült! Született egy egészséges babájuk.

– Mit mondtak utólag, megérte?
– Hát hogyne érte volna meg!? Egy gyerek bármit megér! Erről szólt a második évad promóciós kampánya is. Az egyik anya ötlete volt, hogy vetkőzzünk alsóneműre, ők a babáikat fogták – én a kamerát tartottam az úszóövem előtt –, és így fotóztak le bennünket. Nézzétek, így néz ki egy szült nő, vállaljuk magunkat úgy, ahogy vagyunk!

– Ezt akarod üzenni a sorozattal?
– Pontosan. Hogy nem kell megfelelni az elvárásoknak! Senki nem kívánhatja tőlünk például, hogy feszes hasat és popsit produkáljunk a gyermekágy után. Amúgy is rengeteg elvárásnak kell megfelelnie egy újdonsült édesanyának, nincs rá szükség, hogy még mindenfélével nyomasszák: miért megy vissza kilenc hónap után dolgozni, miért nem szoptat, minek utazik vele, miért ilyen, miért olyan. Hát azért, mert ő másmilyen.

Csak olyan anya tudsz lenni, amilyen ember vagy, és az szerintem bőven elég egy kisgyereknek, ha amúgy szeretik.

Hajlamosak vagyunk hamar pálcát törni az anyák fölött. Erről kezdtem el vicces karcolatokat írni egy magazinba, amikor a kisfiam megszületett, és akkora sikerük lett, hogy a férjem rábeszélt, készítsek belőlük egy könyvet. Először tiltakoztam, mert számomra a könyvírás szent, aztán mégis beadtam a derekam, és megjelent az Egy tökéletlen anya naplója. Innen már csak egy lépés volt a szülésekről szóló sorozat. Az ötlet nem eredeti, de én hozzáigazítottam a magyar viszonyokhoz. Hadd idézzek Bródy János egyik dalából: „Mindannyian mások vagyunk, még jó, hogy van néhány közös dalunk.” Szeretném, ha a Jön a babasorozat a mi közös „dalunkká” válhatna.

– Azt hittem, személyes ok vezérelt, amikor a témához nyúltál…
– Nézd, én az a fajta riporter vagyok, aki mindig beleszeret az aktuális témájába. Nincs különösebb becsípődésem a szüléssel kapcsolatban, de ahogy egyre mélyebben beleláttam a nők lelkének bugyraiba, behúzott ez a történet. Ugyanúgy, ahogy a korábbi kórházas dokumentumsorozatom idején a Heim Pál Gyerekkórházban átélt élményeim is. Volt ott minden, betegség, halál, és én képtelen voltam letenni őket, vittem magammal haza.

Rá is ment az akkori kapcsolatom.

Ez már bőven a válásom után történt, egyedül neveltem Sárit, akinek az édesapja (Kakuk György újságíró – a szerk.) több mint tíz évig ENSZ-diplomataként dolgozott, és háborús zónákban élt. Nagyon nehéz volt, pánikbeteg lettem az átélt kórházi traumáktól. Tudnod kell, hogy belvárosi úrilányként nőttem fel, és amikor a színművészeti tévérendező szakán azt kérték tőlem, írjak egy esszét arról, mi változott meg a rendszerváltás után az életemben, én azt feleltem a tanáromnak: „Ne haragudj, de nem tudok se üldözöttségről, se társadalmi visszaélésekről beszámolni. Értelmiségi szülők egyetlen gyermekeként nőttem fel, apám World Press-díjas fotós volt, anyukám üzletasszony, vigyáztak rá, hogy zavartalan gyerekkorom legyen. Igaz, a szociális érzékenyítés azért zajlott közben, el-elvittek kirándulni Szabolcsba meg a Nyírségbe, hogy fogalmam legyen a szociális problémákról.

Sokat beszélgettünk a társadalmi felelősségről is, és én nagyon fogékonynak bizonyultam.

Elhatároztam, hogy újságíró leszek. Úgy képzeltem, legalábbis elszabadult vonatszerelvényeket fogok megfékezni, vagy háborús tudósítóként lövészárkokból ugrálok ki-be, Oriana Fallaci, de legkevesebb a CNN-es Christiane Amanpour akartam lenni. Törleszteni szerettem volna a társadalomnak, amiért engem minden jóval elhalmozott. Ez a vágy a mai napig hajt.

– Úgy tudom, azért a te életedben is történt tragédia….
– Nem is egy. A férjem után sok évvel végre ismét megérkezett az életembe a szerelem, de nem volt szerencsém. A férfi rákos volt, és három év múlva meghalt. Majdnem rámentem, annyira szerettem. Éppen kórházban feküdtem, annyira kimerültem, amikor egyszer csak az ágyam mellett megjelent egy gyerekkori barátom, Balassa János zenei producer. A legjobb pillanatban lépett be az életembe. A barátságból szerelem lett, és összeházasodtunk. De megint hiba csúszott a boldogságba.

Terhes lettem, de a magzat elkaphatott egy vírusfertőzést, mert súlyos fejlődési rendellenességei alakultak ki.

Betegen született volna meg, és az orvosok a huszonegyedik héten felajánlották annak a lehetőségét, hogy megszülhetem. A férjem nem akart belenyugodni, ami érthető, hiszen neki még nem született gyereke, de nekem már volt egy egészséges lányom, és egyébként sem vagyok egy szent asszony. Megszültem a halott gyermeket, és ezt a döntésemet ma is vállalom.

– Hogy lehet egy ilyen tragédiát feldolgozni?
– Hónapokig messzire elkerültem a játszótereket… De ami ezután következett, az még ennél is szörnyűbb volt. Szinte azonnal ismét várandós lettem, és attól kezdve kilenc hónapon át rettegtem attól, hogy ez a gyerek is betegen fejlődik a méhemben. Szörnyeteggé váltam, egyszer éjszaka elindultam papucsban, pizsamában a munkahelyemre, annyira zavart voltam. Végül megszületett Zsiga! Csodálatos tündérkirályfi .

– Nagy túlélő vagy!
– Szó szerint. A nagyszüleim Holokauszt-túlélők voltak. De nem áldozatok! Nagyapám a munkaszolgálatból szökött meg, nagyanyám egy utazókosárban bujkált. Aztán elképesztő vitalitással, optimizmussal élték tovább az életüket. Sokszor merítek erőt a történetükből. Ha nehéz helyzetbe kerülök, csak rájuk kell gondolnom, és tudom: ki fogom bírni.

Az interjú eredetileg a Nők Lapja 2017/41. lapszámában jelent meg.

Szöveg: Koronczay Lilla

Fotó: Pályi Zsófia