A képre kattintva galéria nyílik!
Minden nap ültet egy fát. Legalábbis ez az alapötlet, amikor esténként kettévág egy kiürült ásványvizes üveget, földdel tölti meg, és belepottyantja a magot. Tölgyet, fenyőt, magnóliát, mandulát. Miért? Hogy csökkentse a légszennyezést, és újrahasznosítson. A jövőnek építkezik. És kísérletezik. Ráadásul kikapcsolja, jólesik neki az ültetés, mondja az olasz fiú, miközben mellettem ülve, egy számítógépes játék területét népesíti be – szintén fákkal.
Én a saját laptopomon pötyögök, valahogy most nehezen találom a fókuszt, ha úgy tetszik, a magot, amit ezzel a bejegyzéssel szeretnék elültetni a fejekben. Pedig végre volt egy kis időm gondolkodni: tegnap home office-ból dolgoztam. Írni akartam és szerkeszteni. Rendezni az összegyűlt anyagokat. Reggel a tetőcserepek fölött felriadt galambokat, a távolban felhősipkás hegyeket láttam. Egy forró zuhany után lesétáltam a bárba. Megismertek, és barátságos „Ciao cara”-val köszöntek. Ittam egy cappuccinót, aztán végigjártam a zöldségest, a pékséget, a kisboltot, a tabaccheriának nevezett trafikot. Hazaérve lebonyolítottam egy videó hívást: otthon, Magyarországon anyu és a mamám egy új függöny felszerelésére készültek. Fura világ. Ott is vagyok, itt is vagyok. A technológiának köszönhetően könnyen kapcsolódunk, halljuk egymást a köztünk lévő nagy távolság ellenére is.
Fáj-e még a fejem, ahol bevertem a minap, kérdezi anyu. Megnyugtatom. Jó emberek vesznek körül, akik törődnek velem. Kaptam krémet és gondoskodást. A sérülésem múlik. Egy ostoba balesetben, álmatagon sétálva ütöttem meg magam. Nem baj, viccelődtem utána, humorosra véve a figurát: úgyis jön a Halloween, jelmezként használhatom a homlokomon éktelenkedő púpot.
Végül nem került sor erre. Habár azon az estén, amikor a gyerekek álruhába bújtak, és „dolcetto o scherzetto” („trick or treat”, avagy „csokit kapunk vagy csalunk”) felkiáltással vágtattak házról házra, hozzánk nem jutottak el. Csak egyszer szólt a kaputelefon, de mire ajtót nyitottunk, az aprónépség már messzire járt. Érdekes, hogy itt is él ez az angolszász hagyomány. Tököt faragnak, levágott ujjra hasonlító sütiket gyártanak. Illetve a virágárusok kivételesen sok virággal és mécsessel szerelkeznek fel. A temetőjárás viszont visszafogottabb, mint otthon. November elsején az élet ugyan megáll, és az emlékezésé a főszerep, de a sírokat nem lepik el gyertyatengerek.
Pár napja, áldott pillanat, egyes-egyedül álltam egy dómban, mely gyerekkorom templomát idézte fel. Apuval jártam misére. Akkoriban, a freskók pasztell stólás alakjait bámulva még nem döntöttem el, hogy művészettörténetet fogok tanulni. Ahogy azt se sejtettem, hogy egyszer majd a középkori alkotásokat nem csak, hogy élőben láthatom, de köztük fogok élni. Bevallom, gyerek fejjel időnként alig vártam a szertartás végét. Nem tudtam, honnan is tudhattam volna, hogy minden perc kincs, amit apuval tölthetek. Azóta tudom, a csendes, figyelő jelenlét azon értékek egyike, amelyeket rám hagyott.
Múlt héten olasz kamaszoknak tartottunk másfél napos csapatépítő foglalkozásokat. Mivel a fiatalok négy-öt évet töltenek együtt az adott osztályközösségben, jó, ha már ekkor, az első év elején gyakorolják az együttműködést. Ezért a program jelentős része az „önellátás”: a résztvevők felelősek a diákszálló rendben tartásáért, takarításáért, a főzésért. Nekik kell beosztani a feladatokat, és a program végén olyan formában adni vissza a szállást, ahogy átvették.
A fejlesztő foglalkozások tervezésekor a non-formális oktatás eszköztárából merítettünk. Vizuális és színházi játékokkal, interaktív gyakorlatokkal igyekeztünk a fiatalokat képességeik kibontakoztatása felé terelni. Összesen három turnusban, három osztállyal, közel hatvan diákkal dolgoztam. Kaptunk hideget-meleget. A legnépesebb osztály huszonnyolc fővel is képes volt összehangoltan, kreatívan működni, integrálva egy Asperger-szindrómás fiút. A támogató befogadásukat szépen példázta az a feladat, amikor úgy kellett huszonnyolcig elszámolniuk, hogy mindenki csak egy számot mondhatott, és, ha egyszerre szólaltak meg többen, a számolást újra kellett kezdeniük. Szívet melengető volt hallani, amikor a csoport az említett fiút jelölte ki, hogy kezdje a sort az egyes számmal, legyen övé a vezető, központi szerep.
Mélypontként éltem meg viszont, amikor hiába intettem csendre a srácokat, meditációra, asszociációs játékra vagy éppen önreflexióra invitálva őket, képtelenek voltak komolyan venni a feladatot. Persze, másfél nap kevés, mégis fájt, hogy úgy tűnik, magokat hintünk a szélbe. Megküzdési stratégiákat adunk a kezükbe, de kérdés, a jövőben képesek lesznek-e élni velük. Ha tavasszal sikerül ellátogatni az iskolába, és ismét találkozni velük, talán jobban fel tudjuk mérni a munkánk hatását.
József Attila írta: „Tenyeremre tettem a lelkem: Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!” A barátom, aki szabadidejében a valóságos magokat ülteti, délelőtt egy kicsi, vidéki iskolában dolgozik. Tanár. Tíz főnél kisebb osztályoknak csepegteti az építő impulzusokat. Nincs könnyű dolga, mert többet akar adni annál, mint ami a tankönyvekben szerepel. A gyerekek többsége csak a környékbeli településeket ismeri. Ezért ő szeretné megmutatni nekik az otthonukon túli világot. A csapatépítéssel, az önkéntességgel és a cikkeimmel tulajdonképpen nekem is ez az egyik célom. Látni, láttatni. Ami folytonosságában, visszajelzések nélkül néha nem könnyű. Hallgat a föld. De a barátom azt mondja, csak türelem! Várunk, és találgatjuk, melyik magból lesz először növény.
Gősi Lilla
Kolléganőnk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el.
