A képre kattintva galéria nyílik.
Ki vezeti a kóstolást? A kérdés hallatán a barátom kihúzza magát, és négyfős asztaltársaságunk minden tagja elé két poharat helyez. Átveszi az édesapja által aznap reggel, a termelőtől első kézből beszerzett zsákmányt. A karcsú üvegben frissen préselt, idei olívaolaj! De előbb vizet tölt, és rendelkezik, tessék meginni, hogy semlegesítsük a korábbi ízeket. Hasonló célt szolgál egy szelet alma is. Aztán szakértői mozdulattal fogja a kisebb poharakat, és átnyújt egy jó ujjnyit az áttetsző, zöld folyadékból. Utánozom, ahogy a többiek markukba fogják, és tenyerükkel letakarva, óvatosan körbelötykölik. Így melegítjük szobahőmérsékletűre, és szabadítjuk fel az ízeit.
Először csak szippants bele! Eszembe juttatja-e illata a bársonyos napsütést, a végtelen legelőket, a szabadságot, az odakintet? Ötleteket adva, kérdőn figyel. Aztán egy bólintással engedélyezi az első kortyot. Lassan, levegőt beszippantva, nyelvemen, szájpadlásomon körbefuttatva hagyom, hogy lecsússzon. Kellemes, krémes, ám ahogy lejjebb ér, csípi a torkomat. Köhögök. Tapasztalt társaim elégedettek. Úgy tűnik, nem rontottam el a műveletet. A reakcióm természetes: egy jó minőségű, friss, extra szűz olívaolajnak így kell viselkednie.
Emlékeztethetne articsókára, gyümölcsökre, lehetne kesernyés. Ehelyett ez az olaj lágy. Szelíden idézi a frissen vágott fű illatát. Jelzőket keresünk rá, körbeírjuk. A következő cseppek egy szelet, szándékosan sótlan kenyérre kerülnek a vasárnapi ebéd felvezetéseként. Az előételt bazsalikomos, aszalt paradicsomos tészta, majd frittata, tojáslepény és cikóriás quiche követi. Közben mesélnek. Tudom-e, hogy az egyik legzamatosabb olajat a déli Puglia régió adja? Hogy az idei nyár szárazsága után kevés, de zamatos termést remélnek? Hányféle különböző, göcsörtös törzsű olajfa létezik! És, hogy a boltokban baráti áron kapható, többnyire sárgás olívaolaj külön kategória, a minőségre vágyó fogyasztó nem elégszik meg vele.
Magam előtt látom munkahelyem, a farm ezüstszín, dárdalevelű fáit. Október vége felé járunk. A bogyók nagy része sötétbe fordult, de nem kevés zöldes termést is látni még. Lecsípek egy hamvas szemet. A húsa puha, keserű. Erős, intenzív. Grimaszra késztet. Ilyenkor jó, apránként megérett. Szüretelésre kész, rebesgetik a munkatársaim. Nemhiába dolgozunk hetek óta a szüret előkészületein: javítjuk az előző években megsérült, hatalmas hálókat. Viaszos cérnával, görbe tűvel varrjuk össze a sűrű szövésű anyagok szakadásait. Így akár kézzel, akár géppel szüretelnek, a lehulló olajbogyók a föld érintése nélkül maradnak fenn ezeken a fák alá terített ponyvákon.
A vasárnapi ebéd után megilletődve fogadom el vendéglátóim ajándékát, egy üveg olívaolajat. Nemcsak azért örülök neki, mert amióta Olaszországban vagyok, szinte csak olívaolajjal főzök, hanem a kulturális jelentőségét is értékelem. Az olívaolaj az itteni élet éppen olyan elemi része, mint a kávé vagy a bor. Természet adta, ősi kincs. A barátom apukája arról álmodozik, hogyha nyugdíjba megy, vásárol egy olajfaligetet.
Szeptember-októberben a farm élete szó szerint színesedik. A szőlőszüret, a must és a borkészítés után sütőtököt, gesztenyét, sokféle salátát, bordófehér radicchiót, zöld endíviát kínálunk eladásra. A konyhafőnökünk műhelyében pedig töltögetjük a befőttesüvegeket. A kékszőlő–alma lekvárt rozmaringgal, citrommal ízesítjük. A sütőtökből krém, a zöldparadicsomból savanyúság készül, a padlizsán és a cukkini pedig sott’olio, azaz olívaolaj alá kerül. Tartósítunk. Megőrzünk. A hideg évszakra készülődve tesszük el a nyár ízeit. Ajándékait. Köztük a zöld aranyat.
Gősi Lilla
A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2017/45. lapszámában jelent meg. Kolléganőnk összes korábbi Itáliai Napló-bejegyzését ide kattintva olvashatjátok el.
