– Téged évtizedeken keresztül robusztus vízesések tövében, merészen ég felé ívelő hegyek oldalán, szikrázó, több ezer éves gleccserek gerincén láttalak döbbenetes útifilmjeid révén. Fura most veled egy szolidan berendezett, hivatali dolgozószobában találkozni, akták, papírhegyek között…
– Pedig ez a kettősség végigkísérte az életemet, csak ez az utóbbi korántsem volt annyira látványos! Az én életemet mindig a külső-belső korlátok, külső-belső lehetőségek fura konstellációja határozta meg, ezek között próbálgattam a magam módján balanszírozni. Bennem mindig volt valami elementáris kíváncsiság, érdeklődés, megismerési késztetés, sőt kalandvágy: szerettem volna felfedezni, legalábbis a magam számára, a világot. Emlékszem, a Lipótmezőn laktunk, és drága édesanyám legnagyobb kétségbeesésére többször megcsináltam, hogy este egy pokróccal kimentem az egyik környékbeli erdőbe, ott aludtam, reggel pedig hazaugrottam, lemosakodtam, felkaptam a táskámat, és rohantam az iskolába. Később már csináltam olyat is, hogy ugyancsak egy pokróccal és némi élelemmel belevetettem magam egy hétre Pilis erdeibe. Igyekeztem ott mindenféle helyzetet kipróbálni: fatövében, sziklaodúban vagy tisztáson aludni, a napkeltét hegytetőről, völgyből vagy forrás mentén várni. Ezek hihetetlenül nagy élmények voltak, és mind nyilvánvalóbbá tette, hogy nekem valami ilyesmivel kell majd foglalkoznom. Ráadásul anyai ágon a felmenőim között sok bányász volt. A dédnagyapám például bányamentés közben lelte a halálát, a nagyapám is a pécsi bányában dolgozott. A lelkem mélyén valami bányászöntudat is lappangott. Amikor pedig a kezembe került az Olajat keresek Celebeszen című regény, azt ronggyá olvastam! Abban megvolt minden, amiért rajongtam! A távoli, vadregényes Celebesz, őserdő, kutatás, olajbányászat! Mi kell még?!
