Barry Bogin, Kristen Hawkes és Anne Zeller antropológusok elmélete szerint azért alakult ki az embereknél a hosszú gyerekkor, hogy levegye a szülők válláról a gyereknevelés terheit, hogy így sikeresebben és tovább szaporodhassanak. A gyerekek egészen a kezdetektől bébiszitterként és háztartásvezetőként segítettek az anyjuk mellett, aki így pihenni tudott és több gyereket vállalhatott.

A gyerekkor egészen a közelmúltig a munkáról szólt, nem a játékról.

NETTÓ BEFIZETŐK

A gyerekek a nyugati világon kívül mindenhol ma is nettó befizetői a családi kasszának, mire elérik a hétéves kort. Őrzik az állatokat, takarítanak, tüzelőt gyűjtenek, főznek, mosnak, a terményeket árulják a piacon, legtöbbször pedig ők a fiatalabb testvéreik és unokatestvéreik bébiszitterei.

Thomas Weisner, a UCLA antropológusa száznyolcvanhat társadalmat vizsgálva azt találta, hogy a legtöbb helyen nem az anyák a kisebb gyerekek első számú gondviselői és társaságai, hanem a nagyobb testvérek. A gyerekek evolúciósan úgy vannak „huzalozva”, hogy napjaikat különböző korú gyerekek társaságában töltik egymást segítve, tanítva és egymástól tanulva, miközben a szülőknek besegítve, mellettük élve ellesik tőlük a felnőtt élethez szükséges készségeket.

A tradicionális maja falvakban, Mexikóban a gyerekek maguk vezetik a háztartást, és a piacon saját standjuk van. Ezek a gyerekek nagy önbizalommal és felelősségtudattal bírnak. Pontosan tudják, mi a dolguk, jól végzik a munkájukat és fontosnak érzik magukat. Szüleik pedig nem szenvednek sem stressztől, sem depressziótól és állandó fáradtságtól, mint nyugati kortársaik. Nyugat-Afrikában a gyerekek hároméves kortól segítenek otthon, s a helyi mondás szerint „akinek gyereke van, sosem lesz szegény”. A gyerekek itt megbecsült és szeretett vagyontárgyak, akik a szülőket gazdaggá teszik.

FEJE TETEJÉRE FORDÍTOTT GYEREKKOR

Nyugaton ehhez képest a gyerekkor a feje tetejére állt. Az utódoktól egyre többen szinte semmit nem várnak el a háztartásban, akár a kamaszkoron túl sem. A gyerekek minden igényéről a szülők gondoskodnak, akik lesik azok minden kívánságát. És ahelyett, hogy egy készségekben, nyelvben és életkorban változatos közösségben nőnének fel fiatalabb és idősebb testvéreik és unokatestvéreik körében, ahol megtanulnak beszélni és hozzájárulni a családi kasszához, ezek a gyerekek bölcsődében, óvodában és iskolában nőnek fel. A mai nyugati gyerekeket állandóan velük egyidősek vesznek körül, akiktől nincs nagyon mit tanulniuk, valamint egy velük rokoni viszonyban nem álló felnőtt, a pedagógus. El vannak szakítva a náluk idősebb rokonaiktól, akiktől a mindennapi élethez szükséges készségeket és tudnivalókat elsajátíthatnák.

A nyugati világban a gyerek nem vagyontárgy, hanem kemény munka, a szülők élete pedig a gyerekek igényei körül forog. Ennek a tehernek a nyomását érzi minden nyugati szülő, aki a gyerekei után ágyaz be, vagy aki a speciális, gyerekbarát menüt készíti, esetleg fizet valakit azért, hogy mindezt megtegye.

AZ UTÓDOK ISTENÍTÉSÉNEK KORA

Meredith Marcell provokatív megfogalmazása szerint a mai gyerekek „megfizethetetlen értéket képviselnek, miközben haszontalanok”. A nyugati társadalmak szülői ma úgy istenítik utódaikat, mint ahogy az előző korokban az elődöket, felmenőket és időseket tisztelték. Ugyanakkor mindenki panaszkodik, hogy a gyereknevelés költséges és fáradságos dolog, amihez egyre kevesebb nyugati párnak fűlik a foga.

A nyugati társadalmaknak ez az evolúciós logikával ellentétes, az egy szem utódot piedesztálra emelő gyakorlata miatt kerültek a mai anyák nehéz helyzetbe. Ha ugyanis az idilli, boldog és gondtalan gyerekkor ötlete a modern társadalom találmánya, ugyanúgy az az elképzelés is, miszerint a gyereknek az anya az első számú gondviselője és társasága, aki nemcsak a gyerek túléléséért felelős egy személyben, hanem annak testi-lelki jóllétéért és a felnőtt életben való sikeréért is.

A GYEREK MINT STÁTUSZSZIMBÓLUM

A nyugati társadalmak versengő közösségeiben a sikeres utód státuszszimbólum lett. Minél gazdagabb egy anya, annál hajlamosabb az anyaságot úgy felfogni, mint idegölő, stresszes és nagy energiát igénylő, teljes embert követelő karriert, ahol egy személyben rajta múlik az utódja sikere vagy bukása az életben.

Wednesday Martin antropológus, a Primates of Park Avenue (A Park Avenue emberszabásúi) című könyv szerzője evolúciós szemszögből vette szemügyre a Central Parktól keletre fekvő Upper East Side-on gyereket nevelő anyákat, akik a világ leggazdagabb és legmagasabb társadalmi státuszú asszonyai közé tartoznak. Itt minél gazdagabb valaki, annál több gyereke van, azt mutatva, hogy megengedheti magának ezt a költséges befektetést. Az anyák apró medálokon a gyerekeik nevét viselik a nyakuk körül, a telefonjukban pedig a többi anya telefonszámát a gyerekek neve alatt mentik el: Elliot anyukája, Scott anyja. A szülők is így mutatkoznak be egymásnak, hogy ők ennek és ennek az anyukája, mintha minden más identitásukat elveszítenék azon túl, hogy életet adtak a gyereknek. Ezek az anyák sírva fakadnak, amikor a gyereküket nem veszik fel a legjobbnak tartott bölcsődébe, mert úgy érzik, utódjuk teljes jövője forog kockán, ha most kudarcot vallanak. Bekerülni a legjobb bölcsődébe a szülők jó kapcsolatainak és társadalmi státuszának jele, és nagyobb jelentőséggel bír, mint egy nyaraló a leggazdagabbak nyári rezidenciáján,
a Hamptonokon.

„Leszámítva a Serengeti Park egyre zsugorodó itatóhelyét a száraz évszak idején, nincs annál elkeseredettebb, agresszívebb, veszélyesebb és ellenségesebb hely a világon, mint egy manhattani magániskola folyosója a reggeli csúcsidőben, amikor az anyák hozzák suliba a gyerekeiket. Ehhez képest a Goldman Sachs tárgyalóterme egy barátságos, kedves tér” – írja Wednesday Martin. Az Egyesült Államok leggazdagabb városának legirigyeltebb irányítószáma alatt található legmenőbb iskolában az anyák a gyerekeiken keresztül fejezik ki magukat és rajtuk keresztül élnek. Ezek az anyák csak azzal az anyával barátkoznak vagy állnak egyáltalán szóba, akinek a férje olyan pozícióban van, hogy a gyerekükkel való barátkozás jól jöhet a saját utódjuk számára.

Wednesday Martin megfigyelése szerint a manhattani anyák valójában ugyanolyan merev hierarchikus közösségben élnek, mint a csimpánzok, ahol a legmagasabb rangú nőstény csimpánzé minden előny: jobb ételek, biztonságosabb alvóhely, kedvesebb „férfi társaság” és védelem. Azok a nőstény csimpánzok pedig, akiket a közösség kitaszít, az utódukkal együtt elpusztulnak. A manhattani anyák arra használják gyerekeiket, hogy olyan társaikkal hozzák össze őket, akiknek a szülei segítségével ők is előbbre léphetnek a társadalmi ranglétrán. Távol az afrikai szavannáktól, az Upper East Side übergazdag anyái valójában nem viselkednek másként, mint egy csapat csimpánz – vonja le a végső tanulságot az amerikai antropológus.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2017/42. lapszámában jelent meg.

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Fotó: Getty Images, Reuters