Gyerekként történeteket kezdett kitalálni, később írással próbálkozott. Sokáig eredménytelenül. A sikert a Gergő és az álomfogók című meseregénye hozta meg, akkor lett egyből országosan ismert a most ötvenhárom éves szerző, aki máris gazdag életművet mondhat a magáénak.
KEREKESSZÉKBEN
Azóta ismerem, hogy megírta első, zseniális kisregényét, a Kucót, és először próbált kitörni az ismeretlenségből. Sokan felfigyeltek rá, de az igazi, nagy áttörés még váratott magára. Akkor még az idősek szociális otthonában élt, miután kinőtte magát a szellemi fogyatékos gyerekek intézetéből – abban az időben máshol nem lehetett elhelyezni egy kamasznak már nem mondható, huszonhárom éves, „túlkoros” kerekesszékest. Szülei elváltak, mamáját egész nap elfoglalta szülésznői, majd később körzeti ápolónői munkája, de Gyula intézeti ellátása így is csak azután lett esedékes, hogy iskoláskorú lett. Ma már élete első, saját otthonában fogad Tiszakécskén, egy belül kényelmesen lakhatóvá varázsolt, tüneményes kis parasztházban, feleségével, Cséplő Noémivel, aki középiskolai tanárnő, műfordító, hivatalos ügyek intézője, az Álomfogó Alapítvány Könyvbörzéjének vezetője, a Könyv kóstoló irodalmi estek szervezője.
Legfőként nélkülözhetetlen társa immár híres író férjének. Külön szobában dolgoznak, hogy ne zavarják egymást. Gyulánál a fő helyet a könyvekkel körülbástyázott, internettel és minden technikai eszközzel felszerelt munkaasztal foglalja el. Amire szüksége van, azt könnyen elérheti a székéből. A két szoba között van a hálószoba, a korszerűen felszerelt konyha, hűtőjén emlékeztető cédulák sokasága. Az egyiken, részletesen felsorolva, hogy hányféle adalékból készíthető Gyula reggeli kávéja.
ANGOLTANÁRNŐBŐL FELESÉG
Arra a kérdésre, hogyan ismerkedtetek meg, összenéznek, és elnevetik magukat. Noémi Gyulát kéri, hogy mesélje el. – Egyik barátommal, Zolival elhatároztuk, hogy egymást támogatva – tanárra nem telt nekünk – megtanulunk angolul. Ment is néhány hónapig a dolog, de amikor becsajozott, már nem maradt ideje az angolozásra. Mivel én nem akartam abbahagyni a tanulást, feladtam egy hirdetést az interneten. Olyan tanárt kerestem, aki kijavítaná a leckéimet. Erre Cséplő Noémi válaszolt. Így jöttünk össze, egyikünk se gondolta, hogy komolyra fordulhat a dolog. Pedig így történt. Minél jobban megismertem, annál biztosabb lettem az érzéseimben: nem szerettem volna elveszíteni. Szerencsére Noémi is hasonló érzéseket táplált irántam, így aztán 2004 nyarán összeházasodtunk. Pedig már lemondtam arról, hogy valaha is megtalálom az igazit. Noémi előtt is voltak barátnőim: jöttek és mentek. Rájöttem, hogy amikor az ember nagyon akar találni valakit, semmi nem jön össze. Nekem akkor jelent meg a Gergő és az álomfogók című könyvem, velem volt tele a sajtó, hívtak a rádióba, tévébe, nem foglalkoztam mással. Arra gondoltam, hogy sikerem van, elégedett vagyok magammal. Igaz, hogy egyedül élek, magányos vagyok, de minden mást elrendezek magammal. És akkor hirtelen belépett az életembe Noémi. Egy, számomra megfejthetetlen csoda. Nem hiszem, hogy még egy ilyen nő létezik a földön. Nemcsak az a fantasztikus, hogy találkoztunk, és több mint tíz éve együtt élünk, hanem hogy ennyi ideje elvisel engem. Hogy hajlandó önmagát megosztani velem. Ennél többet nem lehet kívánni. Azt is neki köszönhetem, hogy életemben először lett saját otthonom.
– A szüleitek mit szóltak ahhoz, hogy egybekeltetek?
– Noémi szülei elfogadtak, ha szeretjük egymást, miért ne élhetnénk együtt? Megmondom őszintén, amikor anyámnak bejelentettük, hogy összeházasodunk, nem támogatta a döntésünket. Szerinte én csak az intézetben lehetek biztonságban. Mondtam, nem baj, azért megpróbáljuk, ketten valahogy megoldjuk ezt a dolgot is. És megpróbáltuk. Azóta már ő is megnyugodott. Vele és anyósomékkal is gyakran találkozunk, vagy ők jönnek hozzánk, vagy mi látogatunk el hozzájuk.
Gyula pontosan tudta, miért féltette őt a mamája a házasságtól. Két egészséges emberrel is előfordul, hogy terhére vannak egymásnak, de mi lesz a fi ával, ha ez törékeny, kedves, okos fi atal lány egyszer csak úgy érzi, egy székhez kötött férj már nyűg a nyakán… Aztán elnézem, ahogy egymásra tekintenek, ahogy Noémi csendben rakosgat körülöttünk, meggyújtja Gyula cigarettáját, majd halkan távozik, hogy ne zavarja a beszélgetésünket, ez többet árul el kettőjük szoros kapcsolatáról, szilárd szövetségéről minden másnál. Inkább arra lennék kíváncsi, mi okozta Gyula gyerekkori bénulását.
A PÖTTYÖS LABDA TÖRTÉNETE
– Mi okozta? – ismétli meg a kérdést elgondolkodva. – Senki nem tudja. Egy hibás gén, ott van majdnem mindenkiben, de csak néha bukkan fel egy-egy családban. Amikor megszülettem, 1964-ben Miskolcon, csontjaim a szokványos leltárt mutatták – tíz ujj kézen és lábon –, semmi jele nem volt annak, hogy őstáltosok kiszemeltek volna valamire. Teljesen normálisan cseperedtem kétéves koromig, amikor én is átestem a szinte minden gyerek számára kötelező kanyarón. Eleinte úgy tűnt, hogy felépültem, csak azt találták furcsának, hogy egyre ritkábban álltam fel, végül összeestem, és attól kezdve már nem tudtam rendeltetészszerűen használni a béna végtagjaimat. Az orvosok közölték a szüleimmel, hogy ez bizony izomsorvadás, és gyógyíthatatlan. Arra is felhívták a fi gyelmüket, hogy ne nagyon szeressék meg ezt a gyereket, mert tízéves korára meg fog halni. Ezt szerencsére csak azután tudtam meg, hogy rég elmúltam tízéves. Sokszor felmerült bennem, hogy miért pont velem esett meg… Aztán eljött az a nap, amikor rádöbbentem, ha egészséges lettem volna, soha nem kezdek el írni. Olyan lettem volna, mint az apám, aki a saját kudarcának fogta fel a betegségemet, és elhagyott bennünket. Kaptam egy piros-fehér pöttyös labdát. Ezt gurítgattuk egymásnak, de ez az ártalmatlannak tűnő játék rengeteg valós és keserűséget hordozó tényre hívta fel nyiladozó fi gyelmemet. Miközben apám felém gurította a labdát, kiolvastam a szeméből – négyévesen –, hogy most búcsúzik tőlem örökre. Anyám szemében is így láttam meg a könnycseppet. Ezután jött az én lisztillatú, terebélyes nagyanyám, napsugaras jókedvet árasztva. Felvette a pöttyöst, de a tekintete elárulta, mi jár a fejében: „Vajon érti, mit akarunk tőle? Vajon a béna láb párosul-e kóros hülyeséggel?” Miután szembesültem a ténnyel, hogy átlagos embergyerekként nem létezhetem, kíváncsian vártam a további fejleményeket.
Hogy milyen volt az élet a szellemi fogyatékos gyerekek intézetében, azt írta meg első kisregényében, a Kucóban. A kötet Mészöly Gábor dramaturgnak köszönhetően kiadóra is lelt, s ugyan hangos siker nem lett – Gyula maga árulta a Váci utcában, darabonként 100 forintért –, a Kucó végül másoknak is felkeltette az érdeklődését, hangjáték született belőle Müller Péter Sziámi rendezésében, Kaszás Gergő szereplésével.
Mészöly közben elkészítette a regény színpadi változatát, amit a Komédium Színház mutatott be, Radó Gyula rendezésében, a „Fíjú” szerepében Kálloy Molnár Péterrel. Több színház is átvette a darabot, most éppen fi lm készül belőle, szintén Kálloy Molnár Péterrel, Buda Gábor rendezi, és jövőre mutatják be. Az író élete sokáig hol felemelkedett, hol visszasüllyedt a szerencse libikókáján, aszerint, hogy leközölték az írásait, vagy visszadobták. Pályája a Gergő és az álomfogókkal lendült magasba, ezt követte a nagy népszerűségnek örvendő Gergő-sorozat, és Gyula végre megtalálta a saját útját. Most már azon halad tovább.
GYERTYÁK, FENYŐ, KARÁCSONYI ÉNEKEK
Közeleg a karácsony, amikor megkérem, meséljen a gyerekkori élményeiről, felragyog az arca.
– Otthon éltem tizenkét éves koromig, az intézetből is mindig hazavittek karácsonykor, ezért ez az ünnep számomra maga volt a csoda. Egyrészt azért, mert kiszabadulhattam az intézetből, másrészt ezek a bensőséges, meleg, családi karácsonyok pótolták azt a szeretetet, amelyet visszatérve az intézeti hétköznapokba, nélkülöznöm kellett. Együtt énekeltük a karácsonyi dalokat, enélkül ma sem tudom elképzelni az ünnepi hangulatot. Most is az van, hogy amíg Noémi főz, magnóról folyamatosan szólnak a karácsonyi énekek. Közben feldíszítjük a kis, gyökeres fenyőt, ünnepek után kiültetjük, de csak néhány maradt meg, kint vannak az udvaron. Gyerekkoromban kaptam egy kis harangocskát, ha felhúzzuk, eljátssza a Stille Nachtot. Elmaradhatatlan a karácsonyi vacsora is, anyósom nagyon jó halászlét szokott főzni, ilyenkor ők is eljönnek hozzánk, és édesanyámék is. Hogy mit szólt anyám a sikeremhez? Őt is meglepte, de mindig elmondja, hogy nagyon boldog, és büszke rám. Pedig amikor beadott az intézetbe, ő is és valahol én is azt gondoltuk, hogy akkor ennyi az életem. Semmi.
Legnagyobb szerencsémnek azt tartom, hogy nem vettem tudomást a bajomról, mert úgy akartam élni, mint a többi fi atal. Együtt buliztam velük, koncertekre, moziba jártunk, és rengeteget olvastam. Egyszer bementünk egy kocsmába heten, de csak egy üres asztal volt, székek nélkül. A barátaim elmentek székekért, és nekem is hoztak. Óriási érzés volt. Rájöttem, hogy van hat igaz barátom, akik „nem látják” a kerekesszékemet. Az egészséges emberek nem nagyon veszik észre, mekkora fájdalmat okoznak a sajnálkozásukkal, néha a tüntető fi gyelmességükkel is. Tényleg szerencsés vagyok, mert nagyon sok barátot találtam, és már nem volt szükség a pöttyös labdára, hogy kiismerjem, mit gondolnak rólam magukban.
És már dolgozik a távlati terveken. A Lúzer Rádió, Budapest! egy teljesen eszement családról szól, tele mókával, kacagással, poénokkal. Ebből ír forgatókönyvet, és már folynak egy musical előkészületei Őze Áronékkal, ezt jövőre mutatják be a dunaújvárosi színházban. Szeretné folytatni az Ambrózy báró eseteit, ez egy igazi magyar krimi, a boldog békeidőkben játszódik.
– Magam is meglepődtem, mekkora sikere volt az első három kötetnek. Mostanában szinte érezhetően felerősödött a nosztalgia az olvasókban, talán mert elvágyódnak a jelenkor zűrzavarából, a régi szép, békés évekbe. Krimibe ültetve ráadásul szórakoztató is, pláne, ha meg van tűzdelve csavarokkal. Mert mi kell ahhoz, hogy szeressék az olvasók? Ez a legnehezebb, pedig pofonegyszerű: meglepetést kell szerezni.
Hát Gyula azt aztán tud. Az Álomfogó-sorozat után úgy írtak Gergő műveiről, mint a magyar Harry Potterről. A moziban már játsszák legújabb meséjét, a Salamon király kalandjait. A magyar–izraeli rajzfi lm forgatókönyvét Böszörményi Gyula írta. A karácsony előtti ünnepkörben nagyszerű élmény lehet – kicsiknek és nagyoknak egyaránt.
Vadas Zsuzsa
…
A teljes cikket a Nők Lapja 2017/48. lapszámában olvashatjátok el – a magazint november 29-től keressétek az újságosoknál!
Szöveg: Vadas Zsuzsa
Fotó: Szász Marcell
