– Tavaly többedmagaddal vettél részt a lapunk által szervezett kerekasztal-beszélgetésen, és arra gondoltam, amíg a gyermekvédelem legfájóbb gondjairól beszéltél, hogy ritkán találkozom olyan emberrel, akinek ennyire fejlett az igazságérzete, és ennyire szabadnak látszik.

– Örülök, hogy ilyennek láttál, és nem baj, hogy ezért meg kellett küzdenem. Ugyanis én klasszikus alföldi családból származom, ahol szigorúak voltak a szabályok, tehát jó gyerek voltam, meg akartam felelni a szüleimnek, a tanáraimnak, mindenkinek. Úgy éreztem, ha nem vagyok jó, elveszítem a szeretetüket. Persze a jogi egyetemre már a túlfejlett igazságérzetem vezérelt. Emlékszem, eleinte azt gondoltam, ügyész leszek, és megvédem a gyengéket, a kiszolgáltatottakat a rosszakkal szemben. A békéscsabai gyerekévek után nagyon jól éreztem magam a főváros szabadságában, az egyetemen és a Bibó kollégiumban. Első nagy szerelem, az akkoriban induló Erasmus program keretében olaszországi tanulás… Az is jó, hogy korán egymásra találtunk a férjemmel, és huszonhat évesen már várandósan mentem a diplomámért. Oldódott a belém nevelt „jókislányság”, de az sem titok, hogy a gyerekkorom feldolgozásához egy pszichológus segítségét is igénybe vettem. Jót tett. Segített megérteni az édesanyámhoz fűződő viszonyomat, akivel olyan erős szimbiózisban éltünk, hogy nem voltam igazi kamasz, nem is lázadtam időben. Csakhogy ezt nem tudtuk kibeszélni, mert alig kezdtem el az egyetemet, amikor meghalt. Egyszerre kellett őt elgyászolnom, felnőtté válnom, aztán gyorsan anya lettem magam is. A külső segítség eredményeként valami rend teremtődött bennem, és rájöttem, nem kifelé kell harcosnak lenni, inkább belül kell erőssé és szabaddá válni, hogy tudd, mi a célod, miben hiszel, és mit akarsz elérni.