– Egy meglehetősen kacifántos, ámde nyakatekert ügyben szeretnék ezúton tanácsot kérni, Pali bátyám!

– Halljuk, halljuk! Halljuk a tényállást!

– Hát szóval az úgy kezdődött, hogy valamikor a nyolcvanas évek elején…

– Melyik nyolcvanas évek elején? Mert ugyebár a dátum pontos ismerete nagymértékben hozzájárulhat, hogy valóban zöld ágra vergődjük egy mégoly bonyolult eset felderítésénél is! Ahogy a régi mondás tartja, aki időt nyer, életet is nyer. És fordítva!

– Akkor mondom, Pali bátyám: tehát az elmúlt század vége felé egyszer csak feltűnt egy bizalomgerjesztő külsejű, ízes beszédű alak a hazai tévé képernyőjén, és huncut módon addig csűrte-csavarta a szót, amíg el nem hitette több millió emberrel, hogy a való élet és a jog között van összefüggés. Hogy a mindennapi élet a jog alapja, és a jog segít abban, hogy biztonságban éljünk, és nem valami politikai huncutság. És, amikor már-már kezdtünk hinni ebben, az illető hipp-hopp, áldozatait cserbenhagyva eltűnt a képernyőről, eltűnt az életünkből, és azóta itt állunk bután, szertefoszlott illúziókkal. Mondd, Pali bátyám, mit érdemel az ilyen cserbenhagyó, aki meglépett az igazságba vetett hitünkkel?

– Ilyeneket csinált? A kutyafáját! Hát bizony cudar egy dolog lehetett. De előfordulhat, hogy enyhítő körülmények is fennforoghatnak!

– Tudnál példát mondani?

– Például, hogy úgy rúgták ki az illetőt egyik napról a másikra, hogy a lába sem érte a földet. Zúgva szállt, mint a győzelmi zászló. Ami pedig a korábbiakat illeti, annyit hadd fűzzek hozzá, hogy addig, amíg ment a műsor, és magyarázhattam a különbözőféle-fajta jogi eseteket, hebegtem-habogtam arról, hogy a jog értünk, miattunk van, érthető, követhető, hogy része mindennapos életünknek, és igenis, a különféle paragrafusok az igazságot szolgálják, addig én bizony szentül, megrögzötten hittem benne! Hittem abban, hogy valamennyire hasznos dolog az, amit csinálok, hogy valamit tudnak belőle profitálni az emberek. Aztán kiderült, hogy nagyra törő vágyak voltak ezek csupán. Hogy szakadó esőben locsoltam egy kis repedt öntözőkannából.

– Nem! Ez garantáltan nem így van! Nagyon fontos volt a jelenléted abban a bizonytalan korban, fontos volt, amit mondtál, és ahogyan mondtad, fontos volt az elfogulatlanságod, hitelességed, emberséged.

– Ebből én semmit nem tudtam, nem érzékeltem. Mindig nagyon készültem, mindig nagyon izgultam, hogy egy magamfajta botcsinálta tévés makogása elégséges-e a sok pergő nyelvű profi televíziós között, egy-egy adás után pedig megkönnyebbülten lélegeztem fel, hogy különösebb botrány nélkül túljutottam ezen is. Legalábbis így emlékszem. Rég volt!

– Ráadásul remekül is beszéltél! Ízesen, szabatosan, közvetlenül.

– Ez még iskolás koromból maradhatott. Debrecenben voltam kollégista, és hogy valami kis zsebpénzt keressek, kálvinista ünnepeken rendre jelentkeztem ünnepi követnek, és így mehettem legációba. Kiálltam a szószékre, onnan beszéltem az egybegyűlteknek. Nem is a beszéd volt a legnehezebb, hanem az, hogy a velem szemben álló lányok egymásra licitálva vágták a grimaszokat, és nekem az ünnepélyes hangulatban még csak mosolyogni sem volt szabad.

– De akkor legalább könynyebben csajozhattál.

– Ez nem jutott soha az eszembe! Talán úgy éreztem, hogy ezt a helyzetet nem illik ilyesmire kihasználni, de persze visszatekintve úgy érzem, nem kellett volna enynyire mafl ának lennem. Mindig volt lány, aki nagyon tetszett nekem, csak nehezen találtam meg a megfelelő közeledési módot.

– Visszatekintve sok mindent másként csináltál volna?

– Ezen időnként eltöprengek, aztán arra a következtetésre jutok, hogy akkor is ugyanezt csinálnám, legfeljebb nem ugyanígy. Kicsit okosabban, bátrabban, könnyedebben, de így sincs okom, hogy kárhoztassam a sorsot.Elfogadom az életemet úgy, ahogy volt, és így is, ahogyan van. – Mit gondolsz, mennyit változtál? – Mind nyugtalanabb lettem, ugyanakkor mind beletörődőbb. Eltávolodtam sok mindentől, amit addig fontosnak tartottam. Persze könnyű nekem elengedni sok dolgot, mert egyre rosszabb a hallásom. Nem kell meghallanom, amikor a villamoson szép fiatal lányok kérdezik, hogy „bácsi kérem, nem tetszik leülni?”

– Az a legszörnyűbb mondatok egyike!

–  Még szerencse, hogy annak idején, a bíróságon egy szép és fiatal kolleganőm huncutul bácsizni kezdett, és ez már akkor rám ragadt. Így, amikor mostanában nyakra-főre bácsiznak üzletekben, rendelőkben, nem az jut eszembe, hogy milyen vén vagyok, hanem hogy biztosan ők is a bíróságon dolgoztak.

– Mindig ilyen nett vagy?

– Á, nem, csak amiatt kaptam így össze magamat, mert jöttél. Egyébként gyakran elural az „úgyis mindegy” hangulat, és hagyom, hogy rendetlenség legyen körülöttem.

– Azt tudod, hogy évtizedek múltán is megmaradt a nimbuszod?

– Talán mert igyekeztem szelídnek mutatkozni, és így elfogadtak.

– Szerettek, szeretnek.

– Amikor ennek jelét tapasztaltam, mindig zavarba jöttem. Úgy éreztem, rá kell szolgálnom mások szeretetére, ki kell valamivel érdemelnem, de nem volt soha mivel. Igazából nem volt se hatalmam, se befolyásom, hogy tudjak segíteni másokon. Ráadásul a főnökeim se szerettek, így minden igyekezetem csak visszájára fordult volna.

– Miért nem szerettek? Mindig lelkiismeretes, udvarias voltál.

– De nem szerették, hogy ismertebb vagyok, hogy sokan szeretnének hozzám fordulni, hogy miniszterek érdeklődtek, mi van velem. Azt hitték, hogy én játszom az eszemet, pedig egyáltalán nem. Nem is volt soha annyi, hogy lett volna mit játszani, azóta pedig már azt is elfelejtem, amit soha nem tudtam.

– Pali bátyám, én a telefonbeszélgetésünk után rettegve jöttem ide, mert féltem, hogy egy trotty bácsit találok, akibe a lélek is hálni jár. Ehhez képest stramm vagy, életerős, összeszedett. Ezt nem lehet letagadni!

– Az sem tett jót nekem, hogy tavaly a zebrán elütött egy autó. Bevittek a kórházba, de onnan, miközben lábra állni sem tudtam még, három nap múlva kitették a szűrömet. Szerencsémre az unokám talált egy másik kórházat, amelyik befogadott, amíg a szó szoros értelmében lábadoztam.

– Mondják, hogy ilyen traumák után bölcsebb lesz az ember.

– Szerintem ezek jórészt felvett pózok. Amikor megyek a rendelőbe, mindig viszek valami olvasnivalót. Leginkább Seneca-kötetet, mert az fér bele a kabátzsebembe. Akik meg ott ülnek, és szintén orvosra várnak, emiatt valami tudós embernek hisznek.

– Mikor érezted a legjobban magadat?

– Amikor még bíró voltam. Reggel, borotválkozás közben még egyszer végiggondoltam az aznapi ügyeimet, és hittem abban, hogy biztosan jól fogok dönteni. Meg abban is hittem, hogy ha valakit elítélek, az később rá fog jönni, hogy valamit nagyon rosszul csinált, tanul a büntetésből, és ettől ő később jobb ember lesz. Ma már egyikben sem vagyok olyan biztos.

– Pedig igazán most jött el a jogászkodás divatja. Nincs olyan nap, hogy a különböző csatornákon tucatnyi joghoz állítólag értő ember ne próbálná elmagyarázni erről, arról, innen, onnan, hogy miért kell, vagy nem kell egy törvény, hogy ki a bűnös, ki az ártatlan, miközben én egy szót sem értek belőle.

– Én se! De nem is érdekelnek, annyira eltávolodtam ettől a világtól. Ha hallok is olykor erről vagy arról, eszembe sem jut, hogy jogi aspektusból figyeljem. De másként sem! Ezek mind leperegnek rólam. A Markó utcai irodám ajtaján még mindig kint van a névtáblám, és valaki odafirkantotta, hogy „hülye”. Tiszteletben tartom, neki ez a véleménye, és még azt sem tartom kizártnak, hogy igaza van. A szakma már rég túlhaladt rajtam. Az én legmagasztosabb törekvéseim olyanok, hogy jó lenne egyensúlyban tartani a családot, próbáljam a megoldás irányába terelni az esetlegesen felbukkanó belső gondokat. Ha ez sikerül, akkor kicsit elégedett vagyok magammal. A fiatalon elkótyavetyélt lehetőségek elmúltak, csak magamat okolhatnám, hogy nem sáfárkodtam ezekkel okosabban.

– Szerinted akkor most jobban éreznéd magad?

– Hagyd meg azt a hitet nekem, hogy jobban! Különbnek érezhetném magamat. A kudarcokból is lehetett volna többet tanulni, kellő tanulságokat levonni.

– És akkor most ülhetnénk itt egy nagy halom tanulsággal magunk előtt. Ugyan mit kezdenénk vele?

– Gyötrő probléma ez, és nem találom rá a megoldást. Egy biztos: ítélkezni magam fölött szeretnék a legkevésbé.

Az interjú eredetileg a Nők Lapja 2017/49. lapszámában jelent meg.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Németh Gabriella