Sokaktól hallottam, hogy oly sokszor találkoztak már a „mert megérdemled” szlogennel, hogy idegesíti őket. Pedig meg lehet védeni ezt az ismert mondatot, ha más tartalommal töltjük meg. Ha nem arra irányul a fi gyelem, hogy megérdemlünk egy jó arckrémet, hajfestéket vagy illatot, hanem arra, hogy a tetteinkkel, szorgalmunkkal, igyekezetünkkel, törődésünkkel kiérdemeljük a másik ember szeretetét, akkor már nem unalmas e fordulat. Bizony ritkán gondolunk arra a hétköznapok mókuskerekében, hogy nincs fontosabb az életben, mint hogy legyen kit szeretnünk, s minket is szeressenek. Még egy olyan öntörvényű, erős és szabálytalan zseni, mint Ady Endre is képes volt világgá ordítani: Szeretném, hogyha szeretnének, s lennék valakié.

TE KÍNAIUL, ÉN MAGYARUL

Valószínűleg a cinikus embertársaink is egyetértenek Adyval, de a többségük jogosan hívja fel a fi gyelmet arra, hogy óriási gondok vannak e gyönyörű érzelem kimutatásával. A párkapcsolati mediáció val foglalkozó szakemberek regényeket tudnak mesélni, milyen nehezen mutatják ki az emberek az érzelmeiket, ami nélkül nem alakulhat ki a „szeretve vagyok” biztonságos öröme. Például egy negyven körüli házaspár hölgytagja – nevezzük most Ritának! – a mediáció közepe táján kitört: „hiába írattátok velünk össze, mi volt szép a kapcsolatunkban, ha a férjem a közös életünk nyolc éve alatt egyszer sem volt képes kimondani, hogy szeret. Se az intim pillanatainkban, se a születésnapokon, se karácsonykor.” Mire a kevés beszédű férfi , aki éjt nappallá téve dolgozott a vállalkozásában, és csak nyögvenyelősen jött el a mediációra, mert sajnálta rá az időt, komoran reagált. „Ha abból, hogy lóg a belem a munkától, nem szűri le a feleségem, hogy érte hajtok, felesleges folytatni a beszélgetést. És ezt épp most mondod, amikor a múlt héten annyi pénzért vásárolhattál magadnak karácsonyi ajándékot Bécsben, amennyiért akartál? Szerinted lennének ilyen szuper ruháid, ha csak a saját semmi fizetésedből gazdálkodnál?”, fordult a feleségéhez ingerülten. „Egyébként meséltem neked, milyen kétszínű volt az első párom, aki éjjel-nappal mondogatta, hogy így szeret, meg úgy szeret, belőlem is kierőszakolta a vallomásokat, aztán lelépett. Ezért nem jön ki a számon ez az elcsépelt szó… Most meg itt vagy te, aki azt sem tudod, mit csinálj jó dolgodban!”, fejezte be keserűen. Mielőtt megsajnálnánk e sokat dolgozó férfi t, aki úgy érezte, hogy a nők csak arra használják, hogy „lefejjék”, gondoljunk Gary Chapmanre, a házasság öt szeretetnyelvének megfogalmazójára! A hazánkban is népszerű párkapcsolati szakértő épp a szeretetnyelvek kapcsán – elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívességek, testi érintés – hangsúlyozza gyakran, hogy ne az általunk jónak vélt jót adjuk a társunknak (szüleinknek, gyerekeinknek, barátainknak), hanem figyeljünk, és jöjjünk rá, hogy ő mit igényel, ő minek örül. Azaz tanuljuk meg a szeretetnyelvét! Rita valószínűleg szívesen vásárolt Bécsben a férjével, mert tudta, hogy a párja ezzel akar örömet szerezni – és mutassanak egy nőt, aki nem örül az új ruháknak! –, de valószínűleg nagyobb élmény lett volna számára egy olyan nap, amikor jól érzik magukat kettesben, végre nem rohannak, hanem beszélgetnek, egymásra figyelnek, megpróbálnak javítani a kiürülőben levő kapcsolatukon, s ő folyamatosan érzi a férje szeretetét. Mert hiába mossa le egy férj a felesége autóját, a beszélgetésre, meghitt együttlétre vágyó nő ebből nem érzi a szeretetét. De az a férj sem tud örülni a felesége gondoskodásának, aki hazaérve szívesen beszámolna egy munkahelyi sikeréről, de erre nincs módja, mert ahogy belép, rögtön ennie kell, hiszen az asszony az ő egészsége érdekében készített csirkeaprólék-levest sok zöldséggel. Ha egy pár nincs egymásra hangolva, éveken át élhetnek úgy egy fedél alatt, mintha a férfi csak kínaiul, a nő pedig kizárólag magyarul beszélne…

12 PONTOS KARÁCSONYI STRESSZ

– Thomas Holmes és Richard Rahe amerikai pszichológusok életünk nagy stre sszeseményeit, amelyek betegségeket is okozhatnak, a súlyossági fokuk szerint „számosították” – magyarázza dr. Valló Ágnes orvos, terapeuta. – Például a házastársunk halála 100 pont a stressz-skálán, a válás 73, a szexuális problémák 39, a nagy adósság 32, a gyerekek elköltözése a szülői házból 29. És őrület, hogy a karácsony, a szeretet ünnepe is kiérdemelt 12 pontot e skálán! Pedig arról kellene szólnia – akár hívők vagyunk, akár ateisták –, hogy megállunk a rohanásban, egymás felé fordulunk, és örülünk annak, hogy szerethetünk. Ehhez képest a betegeim szerint – akik decemberben jóval többen vannak, mint az eseménytelenebb hónapokban – tülekedés, sorbanállás, feszültség, kapkodás és fáradtság jellemző a szeretet ünnepére. Mintha mindenki azt akarná bizonyítani, hogy ő tudja a leghibátlanabb karácsonyt szervezni, közben nem veszik észre, hogy az nem ünnep, ahol a „kell” az úr. El kell menni az anyóshoz – előtte persze jól össze kell veszni, hogy a férj vagy feleség anyjához menjenek-e 24-én, „tavaly a te anyádnál voltunk, most az enyém jön sorra” –, meg kell hívni a nemszeretem sógort és sógornőt, olyan ajándékot kell venni a gyereknek, amitől elájulnak az osztálytársai. És úgy kell főzni meg teríteni, hogy leessen az álla a vendégeknek. Hibáztathatjuk ezért a fogyasztói társadalmat, de a háziasszonyok perfekcionizmusáról (tökéletességre törekvéséről) se feledkezzünk el! A „tökéletes” feleség holtfáradtra dolgozza magát az ünnep estéjére, s hiába ragyog a lakása minden szeglete, ő nem boldog, inkább szorong, hogy a család hibátlannak tartja-e a produkcióját.Különösen akkor feszült, ha a párja nem értékeli a patikatisztaságot – ő csak egy mosolygós feleségre vágyna –, a gyerekek pedig nem kérnek az ételkülönlegességekből, mert jobban örülnének egy jókedvű anya megszokott kalácsának vagy pogácsájának.

Valló Ágnes ünneppárti, mégis rendhagyó karácsonyokat szervez a párjával már régóta. A gyerekeik és barátaik mennek hozzájuk a szeretet ünnepén, de nem karácsonyi vacsorára, hanem közös játékra! Egész este társasoznak, beszélgetnek – valamit eszegetnek is –, közben élvezik az oldott légkört és az őszinte jókedvet.

– A társuk szeretetére vágyó emberek ne túlfőzéssel, túlajándékozással próbálják széppé tenni az ünnepet, inkább adjanak egymásnak kuponokat! – tanácsolja Ágnes. – Ajándékozzanak öleléskupont, beszélgetésígérvényt, napi fi gyelemperceket, a párjuk igényei szerinti szívességeket. Szóljon egy kupon arról is, hogy kéthetente egyszer kiszakítják magukat a mókuskerékből, és elmennek valahová kettesben! Ha nincs pénz, akkor sétálni… Az is gyönyörű ajándék, ha a kupon kiutal a régóta együtt élő párnak egy randevút. Öltözzenek fel szépen, és találkozzanak egy étteremben, kávézóban, bárhol! A férfi udvaroljon, a nő hódítson. Játék? Persze. De nemcsak a megajándékozott szeretetigényét elégíti ki, hanem az ajándékozóét is, ráadásul megtöri a hétköznapok monotóniáját.

ZUHANYOZZ VELEM!

Gary Chapman az öt szeretetnyelv egyikeként említi az ajándékozást, hiszen egy fi gyelemmel kiválasztott, testre szabott ajándék alaposan feltölti a társunk szeretettankját, csakhogy az ajándékválasztás sokakban növeli a karácsony okozta stresszt. Elsősorban azért, mert a többség úgy gondolja, hogy kizárólag tárgyat illik adni. Pedig adhatunk élményeket – ez lassan terjedőben van –, és mi magunk is lehetünk ajándék! Bármilyen furcsán hangzik is, rövidke közvélemény-kutatásom résztvevői azonnal értették, mire gondolok, amikor felemlegettem az egyetlen fi llérbe sem kerülő „magam-ajándékozás” ötletét, és sok példát mondtak, miként lephetné meg őket a párjuk – önmagával. Egy ötven felé járó fotós szíve szerint azt kérné a feleségétől karácsonyra, hogy az elkövetkezendő hónapokban ajándékozza meg őt az „örülök, hogy megjöttél” élményével. „Tudom én, hogy összevissza dolgozom, és egyszer kora délután, máskor este tízkor, aztán meg délben érek haza, de mindig igényem lenne arra, hogy ő elém jöjjön. De a feleségem otthon dolgozik, tehát vagy a számítógépébe temetkezve találom, vagy a lakást csiszatolja, vagy a fi unktól kérdezi ki a leckét. Gyakran úgy érzem, mintha levegőáramlat lennék, amit csak öt-tíz perccel az érkezése után vesznek észre a ház lakói. Ezen felhúzom magam, és minden nap összeveszünk. Ám ha kedvesen fogadna, szépek lehetnének a napjaink és az éjszakáink”, magyarázta hévvel. Egy harmincas férfi a kérdésemre azonnal rávágta, hogy azt kérné a feleségétől, varázsolja vissza a régi énjét. Ne porszívózzon szüntelen, ne házsártoskodjon, hogy vegye le a cipőjét, inkább nevessen annyit, mint a kapcsolatuk kezdetén. És mozduljanak ki otthonról, menjenek többet társaságba még annak árán is, hogy a lakást porcicák lepik el! Egy negyvenöt éves, kétgyerekes édesanya naponta csak tizenöt perc fi – gyelmet kérne a férjétől, hogy elmesélhesse, mi történt a munkahelyén, mit tervez, minek örül, miért szomorú. Egy nagymama csodás karácsonyi ajándéknak tartaná, ha a férje többet mosolyogna, és az autóglancolásra, tévénézésre szánt idő felét rá és az unokájára áldozná. „Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy egy olyan jó és szorgalmas ember, mint ő, nem talál annyi örömöt a saját folytatásában, a pár hónapos unokájában, mint egy rossz meccsben!” Egy harmincnyolc éves, vonzó nő dicséretet kérne az élettársától. „Mondja néha, hogy szépen rendbe szedtem a lakást, fi nom a zserbószeletem, csinos vagyok, és büszke rám a munkahelyi sikereim miatt!” A legkülönösebb kívánsággal egy alig harmincas fi atalember állt elő, aki először nevetett a kérdésemen, majd komolyan felelt. „Azt fogom kérni a csinos feleségemtől, hogy egy héten legalább kétszer zuhanyozzunk együtt! Ő otthon van az élénk, energiaigényes egyéves fi – unkkal, s ahogy a gyerek elalszik este, a feleségem ájultan zuhan ágyba. Én szívesen segítek az esti teendőkben, mert szeretem a fi unkat és őt, de nem akarok úgy élni, mintha dédszülők lennénk!”

…

V. Kulcsár Ildikó írása még nem ért véget – a folytatást keressétek a 2017/51-52. Nők Lapja 16. oldalán!

Szöveg: V. Kulcsár Ildikó

Fotó: iStockphoto