– Rendkívül elfoglalt, nincs szabad időpont a naptárában. Az otthonába, irodájába nehéz bejutni, nekem egy idős apáca állta utamat.

– Vigyáznak rám, tudják, sok a dolgom, minden percemet beosztják a feladatok. A nővér jót akart, ő fantasztikus ember, ritka gazdag lélek. Itt él, a szomszédban szereztem neki egy lakást, hogy ne kelljen sokat jönnie-mennie.

– Sok idős ember dolgozik Imre atya körül?

– Rengeteg. Mellettem, velem dolgoztak, és mellettem, velem öregedtek. Hála Istennek mind hosszú életet él, és most eljött az idő, hogy néhányukról gondoskodnom kell. De ez az élet rendje.

– Vannak idősotthonaik, feltételezem, a gondozás, az ápolás megoldható.

– Vannak, de én azt tartom, amíg önálló életet tud élni egy ember, nem szabad kimozdítani a megszokott környezetéből. Az otthon szükségmegoldás a rászorulóknak, és ők egyre többen vannak. Ma nem él együtt több generáció, képtelenség ott lenni egy idős mellett, sok a fölbomlott, csonka család, nincs idő, energia a szülőkre, és van, aki azért magányos, mert nem létesített családot.

– Ha úgy adódna, ön bemenne egy otthonba?

– Igen. Ez nálam nem gond. De ehhez kell egyfajta lelki érettség.

– Úgy gondolja, nem elég érettek erre az idősek?

– Az ember társas lény, alapesetben igényli, hogy legyen mellette valaki. De aki elvesztette a társát, vagy világéletében egyedül élt, az nehezebben fogadja el az otthonok rendjét, ahol többen is élnek mellette. Nyolcvan, kilencven fölött nem könnyű a beilleszkedés, elfogadni a közösködést, hogy dolgunk van egymással. Sokan nem készülnek fel megfelelően az öregségre.

– Azt olvastam, az együttélés buktatóival fiatal papként is foglalkozott.

– Az bizony régen volt. Harmincéves lehettem, a keresztény házasság témában tartottam előadást papoknak, és durva dolgot mondtam. Nevezetesen azt, hogy a templomban kötött házasságok több mint fele érvénytelen, mert a párok nem tudják, mire mondtak igent, nem készültek fel a társas kapcsolatra, nem tudják, hogy az a keresztény értékrendről kellene, hogy szóljon. Úgy véltem, ehhez a papság is kevés mankót adott. És mivel nem készültek fel, nincsenek meg bennük azok a lelki értékek, amelyeket önmagában munkál ki az ember, önneveléssel. Hát, kaptam fekete pontot a mondataimért! Pedig tudtam: igazam van, hiszen az emberek közt éltem. A modern életből sok minden kimarad! Ma nem divat elköteleződni. Ha valaki mégis így dönt, akkor nagyon magabiztos, mindenre képesnek hiszi magát. Aztán jön egy probléma, és borul minden, mert nincs megbocsátás, nincs áldozatvállalás, nincs újrakezdés. Pedig minden kapcsolat annyit ér, amennyi áldozatot hoznak egymásért.

– Hogyan lehet ma felelős, áldozatra képes társsá nevelni a fiatalokat?

– Ha volna recept, mondanám, de nincs. A család szerepe, a minta meghatározó, és segíthet a szűkebb környezet, az iskola, a munkahely, a templom vagy egy jó pap is. De hosszú távon a legígéretesebb ember is eltévelyedhet. A minap egy bankból léptem ki, és találkoztam egy férfival. Harminc éve nem láttam. Kedves, jóakaratú, istenkereső fiú volt, megörültünk egymásnak. Mi van veled, kérdeztem. Imre atya, köszönöm, jól vagyok, megvagyunk az éppen aktuális partneremmel. Hányadik, kérdeztem, mire a válasz: az ötödik. Ez a férfi ötven körül van, még jut neki tíz év párkeresés, aztán jön hozzám: Imre atya, egyedül vagyok, nincs senkim. Az emberek elfelejtették, hogy az igazi szeretet drámai, abba bele lehet, bele kell halni. Az azt jelenti, hogy az ember odaajándékozza az életét.

– Ahol felnőtt, szeretet vette körül?

– Igen. Másfél éves voltam, amikor édesapám meghalt, és édesanyám huszonöt évesen egyedül maradt. Nem volt más választása, visszaköltözött velem a szüleihez, Győrzámolyba. Anyámék heten voltak testvérek – ő a negyedik a sorban –, tehát a kisebb testvérei otthon éltek, a legkisebb szinte a nővérem lett. Nagy szeretetben, négy gyerek társaságában nőttem föl. Győrzámoly nekem csodás családot adott, egy ma már elképzelhetetlen faluközösséget, és olyan egyházi, lelki közösséget, ami megalapozta a hivatásomat. A nagyapám volt a mentor, a munkára nevelő, a férfi minta. A nagyanyám a gondoskodó, szerető mama, az anyám pedig az okos, kemény, szigorú nő, akire máig büszke vagyok. Nem ment férjhez, nem akarta, hogy rossz mostohám legyen. Nekem szentelte az életét! Nekem, aki érettségi után végül férjhez „adtam”.

– Munkáról beszélt. Akkoriban a gyereket is befogták?

– Keményen. Nyolcévesen kőművesek mellett hordtam a téglát, amikor anyám építkezésbe fogott, de segédkeztem a plébánia építésében is. A nagyapám tízéves koromtól kemény férfi – munkákat bízott rám a kertben, az állatok körül. És nyolcéves koromtól hajnalonként harangozni jártam a templomba. Reggel fél ötkor jött nagyanyám, megsimogatott: kisfiam, kelj föl! Keltem és mentem. Télen, a sötétben féltem, reszkettem, és ez akkor szűnt meg, amikor végre elértem a villanykapcsolót. Fölmentem a toronyba, és meghúztam a harang kötelét.

– Nyilván jó kapcsolata volt az ott szolgáló pappal is.

– Hát persze. Kutasi Károly csodálatos ember volt, a pótapám, a térség „pátriárkája”. A plébánia a második otthonom lett, sokat tanultam ott. Győrzámoly szigetközi település, és a világháború után az üldözött papokat, akik börtönből jöttek vagy oda készültek, abba a régióba helyezték. Ezek a papok az Esztergomi Egyházmegye legnagyszerűbb papjai voltak. Lehettek vagy harmincan, és hetente összejöttek a mi plébániánkon. Kicsi koromtól figyeltem, hallgattam őket.

– Emiatt választotta a papi hivatást?

– Nem tudom, de szerepe lehetett benne. Azt viszont tudom, magamban nyolcévesen határoztam el, pap leszek. – Ezért ment Győrbe, a Bencés Gimnáziumba? – Nem. Nem oda jelentkeztem, hanem a Révaiba, ahová föl is vettek. Aztán jött a beiratkozás napja, és bár önjáró voltam, aznap anyám mégis ragaszkodott ahhoz, hogy velem jön. Nem értettem. Dühös voltam. A buszúton egy szót nem szóltam hozzá. A Széchenyi térnél leszállunk, szólt parancsolóan, én meg tiltakoztam, az iskola nem itt van, de leszálltunk. A Bencés templom előtt felém fordult: Menj be imádkozni! Nem akartam, de bementem, és nem imádkoztam, hanem dühöngtem. Ez idő alatt anyám fölment a Bencés Gimnázium dísztermébe, ahol a hoszszú asztalnál tíz-tizenkét pap ült, és odatette a bizonyítványomat az igazgató úr elé, a következő szavak kíséretében: „Szeretném, ha a fi am itt tanulhatna.” Így kerültem abba a gimnáziumba, ahová akkoriban évekkel előre meghatározták, kit vesznek föl.

– Ez után az anyai manőver után milyen volt a beilleszkedés?

– Bejáró voltam, könnyen beilleszkedtem. Mivel szegények voltunk, tandíjat sem fizettem, sőt pénzt kaptam, mert pályáztam, és első évben kettőt is megnyertem. A félév végén mondtam is az igazgató úrnak: velem ráfizetnek, mire azt felelte: megéri! A legjobb barátom Osztovits Levente volt, és Szerenka Miklós is közel állt hozzám, mi úgy ültünk az első és második padban, mint a sakkban a lólépés. Életrevalónak tartottak, de a vagánykodásban, csínyekben nem vettem részt. Becsületesen végeztem a hitbeli dolgokat meg azt, amivel megbíztak, de kerültem a számomra nem szimpatikus jámborkodást. Naponta ötkor keltem, hatig tanultam, és mentem az iskolába, a délután meg a különböző kemény fizikai munkáé, állatoké, kerté, a vagonpakolásé volt. Nagyapám szavai csengtek a fülemben: „Tanuld meg, fiam, az élet nem a saját tulajdonunk, ezért az a dolgunk, hogy elajándékozzuk!” És én másokért akartam élni! Emiatt nem tudtam annyit tanulni, amennyit kellett volna, de az eredmények erre rácáfoltak, és az érettségin sem jelentett hátrányt. Az érettségi után odamentem az igazgató úrhoz, megköszöntem mindent, és örömet szerettem volna szerezni neki, bejelentettem: pap leszek. Rám nézett, elérzékenyült, és azt mondta: ugye mondtam, hogy megéri!

– Nyolcévesen eldöntötte, pap lesz, de mikor tudatta ezt a környezetével?

– Nem mondtam senkinek, a gimnáziumban a paptanárok sem tudták. Egyedül a hitoktatómmal beszéltem erről néha. Anyámmal az érettségi után közöltem. Mondtam neki azt is, férjhez kell mennie, mert én pap leszek, és börtönbe fogok kerülni. Azt hittem, a jó pap mind odakerül, és én az akartam lenni.

– De megúszta kihallgatásokkal.

– Meg. Többször mondták a kihallgatásokon, hogy „magának már börtönben lenne a helye”. Akkoriban bárkit bármiért lecsukhattak. Ezért külön figyeltem arra, ne tegyek olyat, amibe beleköthetnek. Például nem mentem magánházakhoz, hogy négy-öt fiatallal beszélgessek, tanítsam őket. Nem kirándultam egyetemistákkal, mert ezek összeesküvésnek számítottak. Kérdeztem is tőlük egy alkalommal, miért gondolnak hülyének? Miért tennék olyan dolgot, amit önök tiltanak? Miért, amikor tömegével jönnek az emberek a templomba?

– Hogy adta férjhez az édesanyját?

– Elmondtam, az utam nem lesz könnyű, mert én úgy akarok élni, dolgozni, ahogy a félreállított papoktól láttam. Neked viszont, anyám, férjhez kell menned, mert én nem tudok rólad gondoskodni. Megértett. Aztán közösen kiválasztottunk együtt egy rendes, jóravaló embert, aki elvette. Ma már tudom, e mögött a lépés mögött volt önzés is.

– Mióta dönthetett egyedül?

– Anyám nyolcévesen avatott felnőtté, amikor egy vita után azt mondta: „Fiam, neked volt igazad!” Nekem soha nem kellett engedélyt kérnem semmire, ő tudta, olyasmibe nem mennék bele, amit ő tilt. Szigorú volt, keményen nevelt, kisgyerekként apró csínyekért sokszor kikaptam. De kamaszként egyszer megfogtam lendülő kezét, elnevette magát, és soha többé nem bántott. Hálából én anyámat soha nem csaptam be.

– Őriz emléket a szemináriumi évekről?

– Sokat, de a szívet melengető anyámhoz kötődik. A szemináriumban kemény katonai élet volt, szeptember és június között nem mehettünk haza. Látogatni viszont első vasárnaponként lehetett. Anyám volt az egyetlen, aki minden hónapban megérkezett hatalmas csomagjaival, mert tudta, éhezünk. A társaim elnevezték őt Kurzus Máternek. Aztán amikor befejeztem a szemináriumot, odaállt elém, és azt mondta: „Édes fiam, én többet nem jövök! Nem akarok közéd és az emberek közé állni, te az ő szolgálatukra indulsz. Hazajöhetsz bármikor, de én nem jövök.” Aztán évekkel később, évente egyszer, karácsonykor – a születésnapja is akkor volt – azért minden évben eljött. Hozta az ebédet, megköszönthettem. Mindezt azért tette, hogy fiát, a papot a hívektől karácsonykor ne vonja el.

– Emlékszik, mire gondolt, amikor pappá szentelték?

– Tökéletesen emlékszem! Szabó Imre szentelt föl, ugyanis akkor ő volt az egyetlen szabadlábon lévő püspök. Semmi rendkívüli dologra nem gondoltam, csak a nagyapám szavai csengtek a fülemben: „Tanuld meg, fiam, az élet nem a saját tulajdonunk, ezért az a dolgunk hogy elajándékozzuk!” És én másokért akartam élni!

– Négy évvel túl van az ötvenedik szentelési évfordulón. Ma is végigjárná gyalog az utat, amit eddig megtett?

– Nem tudom, bírnám-e, de néhány éve ez jó döntés volt. Élmény volt gyalog végigmenni az úton azokra a helyekre, ahol szolgált az ember. Száznegyven kilométert gyalogoltam. Almásfüzitőnél egy újságírónő állított meg. „Miért lett pap?” – kérdezte. „Mert soha nem akartam egyedül maradni” – válaszoltam. Nézett rám, de nem értette.

– Hát nincs egyedül. Kétezer munkatárs, hatezer önkéntes dolgozik Imre atya körül, plusz a hívek. Számított erre?

– Nem. Semmi különös praktikám nem volt, mindez csak úgy lett. Engem megtaláltak a feladatok, ez egy isteni csoda. Soha semmi célt nem tűztem ki magam elé, csak azt, hogy a szegényeket, az elesetteket fogom támogatni, és nem hagyom cserben őket.

– A Magyar Máltai Szeretetszolgálat hogyan született?

– Nyolcvanhétben megkeresett az akkor már halálos beteg Csilla von Boeselager bárónő, miután sok pap, püspök elutasította. Mondtam is neki, efféle kéréssel csak megszállott bolondot érdemes keresni. Ezután pillanatok alatt megállapodtunk, újraélesztjük a Szuverén Máltai Lovagrend szegényeket szolgáló szervezetét. Persze itthon erre akkoriban nem volt lehetőség, ezért Ungarischer Malteser Caritas-Dienst néven, Németországban alakult meg a szervezet. Egy évvel később – 1989 februárjában – már itthon is minden simán ment, megszületett a segélyszervezet.

– Vezetője lett a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak, tagja a Szuverén Máltai Lovagrendnek, és kezdődhetett a munka.

– Feladat a kezdetektől volt. Az alakulás évében ötvenezer NDK-s menekültet segítettünk, szállásoltunk el. A román forradalom idején sok teherautónyi segélyt vittünk Erdélybe, árvíz után házakat építettünk Kárpátalján, időseket, sebesült katonákat mentettünk a délszláv háború idején, közben itthon épült a segélyszervezet országos hálózata. Ehhez rengeteg áldozatot is vállaló adományozóra, munkatársra, önkéntesre volt és van szükség a mai napig.

– A szervezet ma óriási, átlátja még?

– Sajnos már nem, de vannak megbízható, jó szakemberek, akikkel dolgozom, és lesz, aki továbbviszi majd.

– Nem nagy teher sok tízezer embert szolgálni, segíteni?

– Nem, mert én Istent szolgálom, az ő elvárásai alapján élek. Az viszont néha lelki terhet jelent, hogy az ember nem mindig tudja azt a sok szegényt úgy szolgálni, ahogy szeretné.

– Pedig a díjai azt sugallják, nagyon jól csinálja. Öt oldalon sorolják a másfél oldalnyi életrajz után.

– És nincs minden odaírva… Ezeknek én örülök, de nem vágyakoztam soha címekre, csak tettem a dolgomat, amit az Isten rám bízott. Megtapasztaltam, adni jó, adni öröm. Gyakran nagyobb boldogság ez annak, aki adhat, mint annak, aki kapja.

Az interjú eredetileg a Nők Lapja 2017/50-51. lapszámában jelent meg.

Szöveg: Árvai Magdolna

Fotó: Körmendi Imre