Fergeteges, lenyűgöző, magával ragadó. Követni nem lehet, imádni muszáj. Energiabomba, kedélycunami. Úgy érzem magam, mintha egy olyan filmben volnék, amelyik stáblistáján ott szerepel Pásztor Erzsi neve. Hogy fő- vagy epizódszerepben, az szinte édesmindegy, mert innentől úgyis minden róla szól. Beragyogja, élettel tölti meg a vásznat, képernyőt, pódiumot, színpadot. A kérdésemet sem várja meg, rögtön belevág.

– A Játékszínben megy a Nyolc nő című színdarab. Édesek, aranyosak a partnernőim. Természetesen én vagyok a legidősebb a magam nyolcvanegy évével, a többiek hozzám képest csitrinek számítanak, mégis az előadás végeztével én érek fel legelőbb az emeleten lévő öltözőbe. Mire ők beesnek, én már le is mostam magamról a sminket. A lányom is meglepődik, még ki se mondja, hogy mami, ezt vagy azt kérnék, én már fordulok, és odaadom neki. Anyu, ezt hogyan csinálod? Anyukámtól örökölhettem valamit az ő megdöbbentő vitalitásából és csodás, kiapadhatatlan energiáiból. Ő csodalény volt, tele temperamentummal, humorral, bölcsességgel. Nem volt tanult asszony, de fantasztikus ösztönnel mindent tudott a világról. Fodrászüzlete volt Újpesten, a kuncsaftjai minden problémájukkal hozzá fordultak, ő pedig mindenkinek tudott jó tanácsot adni. És emellett zseniális előadó is volt. Ha a helyzet úgy hozta, rögtönzött magánszámaival órákon át szórakoztatott mindenkit az üzletben. Nagy szegénységben éltünk, de annyit összekuporgatott, hogy legyen bérletünk a Nemzetibe és az akkori Városi Színházba. Ott láttam először a János vitézt, akkor éreztem először a színpad iránti sóvárgást.

– És akkor foganhatott meg önben a vágy, hogy…

– András drága, semmi nem fogamzódott! Maga elképzelni nem tudja, hogy én milyen mulya kölyök voltam! Anyukám kétségbeesésében német óvodába adott, ahová csupa zsidó kislány járt. Apám, amikor ezt megtudta, feldúltan jött haza, és rontott neki anyukámnak: meg van bolondulva maga! Nyakunkon a nyilasok, és zsidók közé járatja ezt a szerencsétlen gyereket?! Anyukám meg azt válaszolta, hogy ezek jórészt cserfes kislányok, hátha ragad belőlük Erzsikénkre is valami. Én annyira mulya voltam, hogy amikor először előkészítettünk egy vizsgaelőadást, meg sem tudtam szólalni a színpadon. Pukedliztem egyet, tettem ott két kört, hogy miért, azt ne kérdezze, mert fogalmam sincs, aztán kifutottam. Aztán persze oldódtam valamelyest. Lett barátnőm is, Éva, egy jómódú ügyvéd kislánya. Meghívott magukhoz egy hétvégére. Szép lakásban laktak, szép játékai voltak, kakaót és kalácsot kaptam reggelire. Azt hittem, hogy valami nagyon hasonló lehet a mennyország, aztán néhány nap múlva elvitték a családot, sosem jöttek vissza. Évtizedekig, amikor arra jártam, megsirattam őket, aztán lebontották a házat… Anyukám viszont, amikor az üzlet előtt néhány nyilas suhanc hajtotta a halálba menőket, kiragadott egy fekete lakktáskás kislányt, beráncigálta az üzletbe, adott a kezébe egy cekkert, és kilökdöste a hátsó bejáraton, hogy meneküljön a Bocskai út felé, ott talán egérutat nyerhet. Sokáig őriztük a fekete lakktáskát, de nem jött vissza érte… Aztán jött Rákosi, jött ’56… Amikor később meséltem ezekről az időkről a lányomnak, csak tágra nyitott szemmel nézett rám. Igazából meg sem értette, hogy miken mentem, mentünk keresztül – szerencsére…

– És hogyan lett színész?

– Észből kevés adatott nekem, voltak tantárgyak, matek, fizika, kémia, amelyekből egy kukkot sem értettem, viszont kiderült, hogy van némi parodizáló képességem. Jól tudom a tanáraimat utánozni, és nekik nagyon tetszett, ahogyan kikarikírozom a többieket. Ezért úgy alakult, hogy engem nem a kétismeretlenes egyenletről vagy Ohm törvényéről faggattak, hanem azt kellett megmutatnom, miként feleltet X tanár úr, vagy hogyan magyaráz Y tanárnő… A szó szoros értelmében áthülyéskedtem magam a gimnáziumi éveken, és mentem a tudatlanok teljes nyugalmával felvételizni a főiskolára. Jellemző, hogy egy Czuczor Gergely-verset, A falusi kislány Pestent vittem magammal, és amikor a bizottságban ülő Básti Lajos szólt, hogy énekeljek valamit, én rázendítettem, hogy „Varga Lujza bő szoknyája, ujjujjujjujjujjujj”-ra. Hát azt nem állítanám, hogy a produkciómat közönyösen fogadták a bizottság tiszteletreméltó tagjai, de felvettek, és amire az anyukám soha nem mert gondolni, színésznő lettem!

– Lehet, hogy kellemetlen a kérdés, de ahhoz képest, milyen frenetikus tehetség volt, a pályája viszonylag nehezen indult.

– Miért, most már nem vagyok tehetséges?

– De, de, de! Csak most már egy ország tudja, imádja, sokáig azonban főként vidéki színházakban játszott, és nem is a legcsillogóbb szerepeket.

– Igen, az furcsa, hogy kezdettől fogva inkább sokkal idősebb szerepeket kaptam.

– Nem is szeretett volna ifjú, szerelmes szerepekben tündökölni?

– Én jól éreztem magam ezekben is. A gátlásosság mindig béklyózott, idősebb asszonyként meg jól el lehetett bújni a szerep mögé… Emellett, tudja, kétszer is férjhez mentem, két színészhez, és egyik sem bizonyult nagyon szerencsés választásnak. Az egyikük túlontúl bohém volt, a másikuk túlontúl szenvedélyes. Minden otthoni dolog rám hárult. De ez nem keserített el, hébe-hóba éreztem a siker örömét, és tudtam, hogy előbb-utóbb odajutok, hogy megkapjam azokat a lehetőségeket, amelyekben lubickolhatok. Csupán arra törekedtem, hogy mindig készenlétben legyek szellemileg is, fizikailag is, hogy amikor majd elérkezik az alkalom, azt meg tudjam ragadni. Amikor például olyan közegben voltam, ahol a többiek rendszeresen hajtották fel a feleseket, akkor sem ittam egy kortyot sem, mert láttam, milyen könnyű rászokni, milyen rombolásokat végezhet. Így állt elő az a fura helyzet, hogy úgy lettem Jankaként a Szomszédokban az „ország alkoholistája”, hogy soha egy kortyot nem ittam! Volt viszont egy tényleg nagyon rossz szenvedélyem: sokat cigarettáztam. Gyönyörű öngyújtóval, szertartásosan gyújtottam rá a márkás cigarettákra, és ezt nagyon élveztem! Hozzátartozott az életemhez, ám amikor a lányom a második gyerekét várta, elhatároztam, hogy amint megszületik, abbahagyom a dohányzást. És valóban, azóta sem gyújtottam rá.

– Könnyen mond le?

– Egyszer anyukám kiment egy évre Amerikába, nörszként dolgozott, és az összespórolt pénzén vett nekem egy aranykarkötőt. Szinte ereklyeként viseltem, ám egyszer, előadás közben az öltözőből ellopta valaki. Soha nem lett meg, ebbe szinte belebetegedtem. Nyomasztott a hiánya, de nem beszéltem róla senkinek, mígnem egyszer zokogva kibukott belőlem. Anyukám rám nézett, és azt mondta: „Erzsike, ez egy tárgy volt! Lehet, hogy el akart menni tőled! Lehet, hogy akihez eljutott, az boldog lesz tőle! Ilyenen nem szabad soha keseregni!” Ez annyira belém rögződött, hogy azóta szinte kórosan nem ragaszkodom semmihez. Ha a színházban azt mondja valaki, hogy milyen jó a pulóvered, én hazajövök, kimosom, és a következő alkalommal beviszem neki. Nyolcvanon felül meg különösen úgy érzem, hogy értelmetlen dolog ragaszkodni bármihez is.

– És emberekhez?

– Két nagy szerelmem volt, mindkettőjükhöz feleségül mentem. Mindkettőjükhöz hűséges maradtam. Az egyikhez kilenc hónapig, a másikhoz huszonegy évig. Tehát nekem minden megvolt. Azóta nem találkoztam olyan férfival, aki bármi mélyebb érzelmet fellobbantott volna bennem. Talán tartottak tőlem? Nem akartam már kevesebbel beérni, és méltatlan kompromisszumot kötni? Adynyira megszoktam egyedül, hogy már nem akartam alkalmazkodni senkihez? Lehet… Szívem mélyén reméltem egy ideig, hogy a baráti körömből akad valaki, akinek eszébe jut: össze kéne hozni ezt a Pásztor Erzsit egy jóravaló férfival, de senkinek nem jutott eszébe! Ám panaszra így sincs okom, nagyon jól elvagyok egyedül. Ennek az életkornak egyik szörnyű velejárója, hogy sorban mennek el a számunkra nagyon fontos emberek. Itt hagyott Temessy Hédi és Schubert Éva is, akikkel szinte mindennap beszéltem telefonon. Egyszer együtt forgattunk Pécsi Sándorral, nagyon-nagyon jól ment a munka vele. Mondta is, hogy szól a Madách Színház igazgatójának, Ádám Ottónak, okvetlenül vegyen oda engem is. Pár nap múlva kicsit letörten jött vissza Sándor. Ádám Ottó azt mondta, hogy három embernek kéne távoznia ahhoz, hogy engem fel tudjon venni. És mire befejeztük a forgatást, három ember meghalt: Kiss Manyi, Domján Edit és maga Pécsi Sándor! Később Bárdy Györggyel ismétlődött meg szinte kísértetiesen ugyanez. Akkor Várkonyi Zoltán üzente meg vele a Vígszínházból. Azt mondtam, hogy Isten ments, soha többé ilyen helyzetbe nem akarok kerülni! Csak úgy tudok dolgozni, ha szeretjük egymást, jól érezzük magunkat, ha derűs az együttlétünk. Dacból, görcsből, akarnokságból nem lehet ezt a pályát csinálni. Vagy talán lehet, de az bizony látszik is, olyan az egész produkció! Én szeretem időnként meghívni munkatársaimat, Zsurzs Katit, Kovács Nórát, Menszátor Magdit vagy Bajza Vikit, nagyokat kajálunk meg nagyokat nevetünk. Régebben ezek vacsorák voltak, de idővel rátértünk az ebédekre, mert hiába, az évek múlnak, és már mindenki szeretne világosban hazaérni.

– Amikor mondta, hogy itt lakik egy angyalföldi panelház hatodik emeletén, némiképpen meglepődtem.

– Miért? Tegnap egy taxisofőr is csodálkozott, hogy itt lakom. Kérdeztem tőle, hogy ő hol lakik? Pár utcával arrébb, mondta, de ő csak egy egyszerű taxisofőr. Én meg egy egyszerű színész vagyok! Szóval semmi nem múlik ezen. Jól érzem itt magam. Minden közel van, jó a közlekedés, nincs nagy zaj itt a hatodikon. Ismernek a környék boltjaiban, jól elbeszélgetek az emberekkel. Rendszeresen vásárolok, főzök, takarítok, időnként jön vidékről Zsuzsika, ő besegít. Ilyenkor mindig ebéddel várom, és amikor elmegy, csomagolok neki valami útravalót. Nyaranta eljön hozzám az unokám Olaszországból. Érdekes, a lányom utálta, hogy színésznő vagyok…

– Joggal.

– Az unokám viszont imádja.

– Szintén joggal.

– Igen, de amíg az elszomorított, ez boldogít. Jön velem mindenhova, és élvezi, hogy megismernek, szeretnek, becsülnek. Büszke rám, és jó színésznek tart. Ez nagyon jó érzés számomra.

– Ön mindig ilyen vidám?

– Nem tehetek róla! Ez az alaptermészetem. Reggelente úgy ébredek, hogy jaj, de jó, süt a nap, és máris fülig ér a szám. Aztán olykor eltöprengek: be vagy flúgolva, Erzsi? Mire mulatsz? Mitől vagy ilyen vidám? Mi jó történhet veled? Aligha hívnak Hollywoodból, nem valószínű, hogy megkéri a kezedet Robert De Niro! Ez mind igaz, de nekem már sokkal fontosabbak azok a gesztusok, apró örömök, amelyeket így is folyamatosan megkapok. Valaki virágcsokorral vár a színház előtt, más kedvesen odaint nekem az utcán, ha tapsol a közönség előadás után, ha meg tudom nevettetni az éppen nagyon rossz hangulatban levő Hernádi Juditot, ha kapok egy felkérést egy jó szinkronra, például most éppen az egyik kedvencemnek, Maggie Smithnek adhatom a hangomat. Nekem öröm, hogy a nyolcvanegyedik évemen túl is hívnak, éreztetik velem, hogy számon tartanak, szükség van még rám, hogy reggeltől még érezhetem azt a fura bizsergést, mert este játszani fogok, négykor már izgulhatok, találok-e parkolót, a színházban elbeszélgethetek még a fodrásszal és az öltöztetőnőmmel az aznapi problémáinkról. Nem tudok rossz hangulatban, féltékenységben, irigységben élni, se haragban, tisztázatlanságban. Beszéljük meg, lássuk be, hogy hülyék voltunk, és öleljük át egymást. Túl rövid az élet ahhoz, hogy feszültségekre, rosszaságokra, acsarkodásra fecséreljük az időt.

Az interjú eredetileg a Nők Lapja 52. lapszámában jelent meg.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Dömölky Dániel