Szerda este, fél hét. A folyosón feltűnnek a kórustagok, csíkosban érkeznek, ahogy a kórusvezető, Tóth Árpád kör e-mailben kérte. A riporthelyzet itt nem szokatlan senkinek, eleget írtak róluk, forgattak velük, a koncertjeikre pedig jó ideje gyakorlatilag egy nap alatt elkapkodják a jegyeket.

– A barátaim szokták mondani, hogy Árpi még mindig azt hiszi, ez egy kórus, pedig ennél több – mondja Tóth Árpád, aki valóban egy egész mozgalom élén áll. Gyerekkorától az éneklés szerelmese, már tízévesen sem volt kérdés, hogy a rádió gyerekkórusával Szent Erzsébet-legendát énekeljen-e Esztergomban, vagy a családdal tartson a horvátországi nyaralásra. Harmincöt évesen van három diplomája, doktori címe, ha jól számoltam, hat kórusa és három munkahelye. Hetente legalább ötven órát tanít. Órái vannak a Zeneakadémián, a kecskeméti Kodály Intézetben és itt, a Képző- és Iparművészeti Szakgimnáziumban, ismert nevén a Kisképzőben. Most, este hétkor is dolgozik, vagy inkább a hobbijának, szenvedélyének áldoz. Az ő lelkesedésének és karizmájának köszönhető, hogy a legendás Csíkszerda kórus mellett tavalyelőtt létre kellett hozni a Csíkhétfőt és a Csíkkamarát, tavaly a Csíkgyerekkart és a Csíkcsütörtököt, és már fő a feje, mi lesz jövőre, mert az énekelni vágyók folyamatosan döngetik a kaput.
(Évente egyszer, ősszel fogadják az új tagokat.)

Nem csoda! Van örömzene, ez meg itt öröméneklés.

– A világ legprofibb énekese sem tud két szólamban énekelni – fejtegeti Árpi az együtt éneklés varázsának titkát.

– A közös éneklés olyan minőséget hoz létre, amit egy, akár szólisztikus hang sem. Van ennek valami megmagyarázhatatlan matematikája.

CSÍKVADÁSZAT

A Csíkszerdában nincs felvételi, nem feltétel a szép hang és a jó hallás, többen kottát sem tudnak olvasni. De azért akad köztük bőven szép hangú, jó hallású is. Annak idején Kodály sem engedte kiválogatni a gyerekeket, ezáltal bizonyította be: teljesen átlagos zenei képességű gyerekek a zenei osztályokban, a kórusokban megdöbbentő minőséget tudnak alkotni.

– Ebben a kodályi elvben én a legvégső módon hiszek! – szögezi le Tóth Árpád.

– Mindig a nagy merítés érdekelt, nem a kiválogatott hangok. Az izgat, hogyan lehet minél többek életének része az, amit én ennyire élvezek. Az éneklés. A Csíkszerdások a koncerteken csíkosban vannak – ahogy a lányoktól megtudom, vadásszák is az ilyen holmikat –, ez pont annyira egységes, amennyire különböző. A fellépéseken nem sorakoznak fel mereven egymás mögött, mert hol körbeállnak, hol szanaszét, gyakran mozognak is a nézők között. Mindezt kotta nélkül, mert – ahogy Árpi fogalmaz – a kórus állítmánya a sok éneklő arc. Életöröm árad belőlük, és mindenre kaphatóak. Több flashmobot is csináltak, azokhoz ők írták a dalokat. Villámcsődülettel ünnepelték a négyes metrót, az ivókutat a Bazilikánál, és a birtokba vett Szabadság hidat.

– Vannak úgynevezett mellékprojektjeink – magyarázza Kati, aki a kóruson belül a jogászok céhéhez tartozik.

– A flashmobok is ilyenek. De énekeltünk már lánykérésen, eljegyzésen, és elmegyünk minden megszületett kórus-babához is. Legutóbb Joós Andi Szívtetkó című felnőttszínezőjének könyvbemutatóján szerepeltünk. Andi is a kórus tagja, most az asztalnál dedikálja a könyvét. Katit még megkérdezem, hogyan fog énekelni a szülés után, hiszen a hatodik hónapban van.

– Az első kislányom születése után három hónappal már jöttem, igaz, akkor még a közelben laktunk, és szünetben haza tudtam szaladni. Most még nem tudom, hogy lesz. A távolabbi jövőre javasolható Orsi és Balázs példája, akik négygyerekes házaspárként járnak a kórusba úgy, hogy a nagyobb gyerekeikre bízzák a kisebbeket. A csapaton belül van tanár, orvos, építész, eladó, festő, diák, mérnök, kár is tovább sorolni. Van Öko-klikk, Waldorfklikk, Kézműves-klikk, vannak barátok és barátnők, és próba után fakultatív sörözés. Kodály országában sokan tudják: az együtt éneklők mélyebben élik meg az összetartozást, mint mások. Az éneklés megérinti a személyiség magját, ezenkívül frissít, pihentet, felszabadít és érzékenyít. Az éneklők bioritmusa összehangolódik, felelősséget vállalnak egymásért, megtartják egymást, közös sikereket élnek meg.

VILLANYOLTÁS

A próba előtti zsinatolásnak Árpi villámgyorsan véget vet. Hármat kopog, majd leoltja a villanyt. Hiába mondta el, hogy minden próbát sötétben kezdenek, mégis váratlanul ér az elsötétítés. Aki ennyit énekel, annak nyilván a többi érzékszerve is kiélesedik, mert a kórustagok sötétben is a székükhöz araszolnak, csak én állok, mint akiből kivették az elemet. Mondanám, hogy se kép, se hang, de ez nem lenne igaz. Merthogy elkezdenek énekelni. Rejtély, hogy a sötétben hogyan képesek ilyen harmonikus dallamot alkotni, mintha mindenki ugyanarra a hullámra kapaszkodna fel. Beéneklés és improvizációs gyakorlat ez egyszerre. Először csak zümmögnek, aztán blábláblá, blebleble és így tovább, ezeket már Árpi diktálja csendben. Bosszantó, hogy sötétben nem találom a magnó gombját. Úgy felvenném…!

– Egyszer egy másik kórusbeli szólamtársam eljött egy próbánkra, és mivel késve érkezett, kint hallgatta a beéneklést. Mikor bejött, kérdezte, mit hallgattunk. Mondtam, hogy mi énekeltük. Nem akarta elhinni.

Elisch Richárd majdnem húsz éve ismeri Árpit, közös történetük még egy másik kórusban kezdődött. Ricsi is, ahogy a többiek, élvezi, hogy sokfélét énekelnek, népdalokból összeállított műtől a gospelen át a kortárs operáig. Amikor a kórustagoktól a kedvencük felől tudakozódom, a teljes repertoárt felsorolják. Sokak kedvence az erdélyi szerelmes dalokból alkotott Kórusból faragott királyfi, de népszerű a Hua Mulan balladája is. Ebben magyar és ázsiai népdalokra improvizálnak. Mostanában sokat koncerteznek az Impressziók Ota Benga életéről című darabjukkal, amely egy Kongóból elhurcolt bennszülött fi ú rövid életének állít emléket, afrikai népdalokkal és afro-amerikai gospelekkel.

Bármilyen meglepő, de a konkrét darabok az esetek nagy részében csak kiindulási alapok. Ezekre improvizálnak, teremtenek valami újat közösen, így válik mindenki alkotó részesévé az előadásnak.

A darab, amelyet ma is próbálnak, többük szerint az eddigi legnehezebb. Rahmanyinov Vesperása tizenöt tételből áll, bonyolult és komor hangulatú mű. Szeptember óta gyakorolják, februárban adják elő először.

– Allilujia, allilujia – futnak neki újra meg újra, mire a szoprán, a két alt és a tenor, meg a bassz-bariton szólam is úgy szól, ahogy kell.

Árpi nem fukarkodik a dicsérettel, de van, hogy csak ennyit mond: Hát… voltak jó hangok benne… Csettint, kopog, előjátszik és előénekel, a hangokat és a kívánt hangzást a lehető legfurább dolgokhoz hasonlítja: az M3-ason ellapított csigához, pudinghoz, zsírtól rengő oldalashoz. A lényeg, hogy a kórus érti, éppen miről van szó.

– Tudjátok, hol lehet ennél a résznél levegőt venni? – teszi fel a kérdést egy ponton. – Sehol. Ilyenkor lép érvénybe az, hogy bárhol, csak nem ott, ahol a szomszédod.

CICÁK ÉS TÖRPÖK

A székek alatt női táskák és hátizsákok, a padokon kabátok, a sarokban roller. Az arcok egyelőre gondterheltek, van egy tétel, amelyik sehogy sem akar összeállni. A szopránnak darabosabbnak kell lennie, az egésznek pedig szenvtelenebbnek, mert „ez nem Verdi”.

Egy-egy koncert előtt kétnapos tábort tartanak, péntek estétől vasárnap délutánig. Általában vidéken, például ifjúsági szálláson töltik a hétvégét, és intenzíven dolgoznak az adott előadáson. Tagdíjat nem fi zetnek, de a táborokat maguk állják. A koncerteken gyűjtenek adományokat, így akinek szüksége van rá, annak a tábork öltségét ki tudják fi zetni a közösből.

– Nekem az egyik legkedvesebb kórusos élményem szintén egy tábor – meséli Rozi, aki gyermekpszichiáter rezidens. – Egy teljes hét volt a nyáron. Elmentünk evezni, és szinte a teljes repertoárt végigénekeltük. Lehetett jelentkezni kurzusokra, én például a szolfézst választottam, mert voltak hiányosságaim.

A cukrász Boginak a Kórusok Éjszakája a legemlékezetesebb élménye, annak is Árpi a művészeti vezetője. Természetesen arra is született egy dal, és a sok kórus együtt énekelte el. Biztosan ott is akadt olyan nézelődő-hallgatózó, aki megpróbált kórust keresni magának, annyira rabul ejtette az élmény.

Annak idején ez történt Zsófival is, akinek kis könyvkötő műhelye van a Várban, ott is lakik.

– Jó néhány éve hallottam a kórust, egy kortárs angol operát, Az elvarázsolt disznót énekelték. Nagyon tetszett. Mivel egy megrendelőmet ismertem fel a tagok között, odarohantam hozzá, hogy megkérdezzem: hogyan lehet ide bekerülni.

Szünet után a második rész már nem villanyoltással, hanem közérdekű hirdetésekkel kezdődik. Akinek mondandója van a többiekhez, az feláll, és szólhat. Van, aki színházjegyet keres vasárnapra, a szopránból egy fi atal lány másnap délelőttre autós segítséget. Panni egy alapítványnál dolgozik, az egyik támogatott családnak keres 33-as fi úbakancsot.

– Kizárólag a kórus segítségével meglett az összes Hupikék Törpikék-fi gura – jelenti be hálásan Anna, egy gyűjtőszenvedéllyel megáldott kislány nagynénje. Köszöntik a születésnaposokat is, és kiderül, hogy egy Berta nevű kiscica új gazdát keres. Csíkos? – kérdezi valaki.

A próba folytatódik a Simon énekét feldolgozó résszel, ami Árpi szerint a leggyönyörűbb tétel. Tényleg szép, de nem tűnik könnyebbnek az előzőeknél. Februárban bárki meghallgathatja, mire jutottak Rahmanyinovval, de fellépésük addig is lesz. Megkérdeztem azt is, van-e valamiféle szertartásuk a koncertek előtt.

– Van egy szép gesztusa Árpinak – feleli Zsófi . – Kezdés előtt mindannyiunkat megérint egy pillanatra. Az olyan szép. Mintha ezzel az érintéssel összekapcsolná a kórust.

…

A történet folytatását keressétek a Nők Lapja 2017/52. lapszámában!

Szöveg: Hulej Emese

Fotó: Pályi Zsófia