A képre kattintva galéria nyílik!
A Dunán túl, Japánban
A gyerekeim minden lehetőséget megragadnak, hogy bejöhessenek velem a munkahelyemre, számukra a Nők Lapja szerkesztősége ugyanis misztikus hely. Berci például sokáig azt hitte, hogy Japánban van, amire én akkor ébredtem rá, amikor egyszer a Kossuth és a Batthyány tér között metróval közlekedve éppen a Duna alatt megkérdezte, hogy akkor ez most már Japán-e. Kis csalódás volt számára, hogy nem. (Hogy miből gondolta, hogy Japánban dolgozom, rejtély.)
Mielőtt bármelyik gyerekemet behoznám ide, mindig komoly felkészítést tartok, hogy miként viselkedjenek: mit szabad és mit nem, hova mehetnek és hova nem, meg effélék. Végezetül nagy szigorúan mindig hozzáteszem, hogy csak az jöhet be velem, aki szófogadó lesz. Ilyenkor mindenki megígéri, hogy az lesz, amiről tudom, hogy nem fogja betartani, ám az ezt követően kialakuló vitában legalább van mire hivatkoznom. Ez az évek során kialakult forgatókönyv, ami ugyanígy zajlik le majdnem minden esetben. De csak majdnem, egy alkalommal ugyanis alaposan felborult a papírforma.
Két gyereket terveztem akkor behozni a szerkesztőségbe, lapleadás után voltunk, valami ünnep előtt, az időpont éppen megfelelőnek ígérkezett. Természetesen most is elmondtam a feltételeket, és a végén hozzátettem a szokásos mondatot: „Csak azt tudom magammal vinni, aki megígéri, hogy szófogadó lesz!” És már vettem is volna a cipőmet, amikor látom, hogy az egyik fiam komor arccal ül tovább a helyén, és meg sem moccan.
– Hát neked mi bajod? Miért nem készülődsz?
– Papa – mondta borús tekintettel a gyerek –, én ezt nem tudom megígérni, én nem tudok szófogadó lenni…
Ennek a lapszámnak a központi témája az önismeret, amelynek páratlan magasságaiba jutott ez a kisfiú. Mert való igaz, tényleg nem tud szófogadó lenni. Ám a többiek sem, csak míg ők áltatják magukat – és nem mellesleg engem –, addig ő kegyetlenül őszinte magához. Szíven is ütött a dolog, jó alaposan megölelgettem, és elmondtam neki, hogy elég, ha csak félig lesz szófogadó, a másik felét valahogy megoldjuk.
Két tanulságot azonban sikerült leszűrnöm magamnak az esetből. Az egyik, hogy nem beszélhetek csak úgy a levegőbe, jól meg kell fontolnom, mit mondok, mert bármikor előfordulhat, hogy valaki komolyan veszi. A másik pedig, hogy ne állítsak senki elé megugorhatatlan akadályokat. Erre a kettőre különösen igyekszem odafigyelni ebben az új évben, hátha kicsit egyszerűbb lesz tőle a környezetem élete Dunán innen és túl, Japánban.
Krúdy Tamás, vezetőszerkesztő
Fotó, illusztráció: Archív
