A képre kattintva galéria nyílik!
Egy régi melódia…
Ha azt mondom, fünf komma fünf, sejtik, miről beszélek? Nem feltétlenül? És ha hozzáteszem, hogy leszúrt rittberger? Így tisztul már a kép? Egy bizonyos korosztálynak egészen biztosan. Kissé szemcsésen, szellemképesen, de felrémlenek ugye a szürkéskék vibrálások a téli szobában. Ahol a szomszédokkal, meg a házbéli gyerekekkel, meg a háztömbbizalmival, meg a Jánossal és a fél várossal egyetemben ott ültünk a Szent Doboz előtt, melyből az egész utcában összesen, ha kettő volt. Áhítattal néztük a dupla axeleket, aggódhattunk a már említett Rittberger egészségi állapotáért, és hallgattuk a riporter monoton kántálását, amint aggályos részletességgel sorolja a flittereket, a fodrok, a tüllök megannyi színárnyalatát, hogy azok is, akik csak fekete-fehérben láthatják… Ugyan, ki volt az, aki másban is láthatta?
És arra emlékeznek, amikor már valóban kiszínesedett a képernyő, és az ifjú riporter azzal lepte meg a műkorcsolya szerelmeseit, hogy nézzék csak, mekkorát nőtt tavaly óta ez a kis… A mondat folytatását mellőzőm, mert ahhoz kellene a tizenhatos karika, de ha kíváncsiak rá, lapozzanak az 65. oldalra, a Korok rovatunkhoz.
Egyszóval nosztalgiázunk. De miért is szeretünk időről időre elmerülni a mára már lényegtelenné vált múltbeli történésekben? Mitől támad bennünk ez a bizsergető érzés, amikor az elhalványuló képeknek új kontúrokat adunk? Ezt a témát járjuk körbe hol komolyan, hol játékosan. Ha van kedvük, tartsanak velünk, s pörgessük vissza együtt az idő kerekét, mondjuk egy Melódia szeletet majszolva. Emlékeznek?
Lazarovits Szilvia, vezetőszerkesztő
Fotók, illusztrációk: Archív, Thinkstock
