Mafalda

Messziről jött, messzire jutott emberek. Magyarok, olaszok, külföldiek. Történeteik cseppenként, szelíden hullnak alá. Vízgyűrűket keltenek. A következőkben az önkéntes programom meghatározó szereplőit mutatom be az Itáliai Napló olvasóinak. Először is azt az olasz lányt, aki azon kívül, hogy az önkéntes mentorunk, inspiráció és jóbarát. Határtalan kreativitás, empátia, kezdeményezőkészség, szív és szellem keveredik benne.

2015. júniusában ismerkedtünk meg – az interneten. A fotóján színesre pingált, festékes arccal szerepelt. A képzőművészetek rajongójaként rokonléleknek tűnt. Így vettem a bátorságot, és írtam neki egy e-mailt, ismeretlenül. Mit gondol: „Nekem való a tréning, melynek ő a főszervezője? Újságíró vagyok, visszavágyom Olaszországba, és fogalmam sincs, a diploma után hogyan tovább. Elég a motivációm?” Kedvesen válaszolt: „Jelentkezz!”

Későbbi jelenet, 2016. januárjából. Egy római szökőkút mellett pizzáztunk, immár élőben. A nyári tréning hatásairól beszélgettünk. És ekkor merült fel, hogy lehetne folytatás, hosszabb távú együtt dolgozás-gondolkodás. A szervezete által koordinált egyéves programokra kerestek külföldi önkénteseket. Megint felvetette: „Jelentkezz!”

Teltek-múltak a hónapok, hasonló dolgokkal foglalkoztam, mint ő, az olasz lány Olaszországban, én pedig Budapesten. Külföldi ifjúsági programokat koordináltam, és cikkeket írtam. De közben elutaztam egy másik tréningre 2017. januárjában. Ő tréner volt, én résztvevő. Összekacsintottunk. Egy éve, hogy először beszéltünk az önkéntes programról, amire jelentkeztem, és ekkor már tudtam, sikerült. Bólintottam, mikor azt kérdezte, tudom-e, ki lesz a mentorom: „Nem csak jövőidőben lesz, már most is az.”

Eljött 2017. júniusának vége. Egy középkori tér lépcsőjén ücsörögtünk. Ránk esteledett. Néhány órával korábban szálltam le a vonatról. Kijött elém az állomásra, majd a szállásra fuvarozott. „Segítek SIM kártyát venni, bankszámlát nyitni, megmutatom a várost. Gyere!”

Aztán ugrás az időben: decemberi teadélután nála. Összefoglaltam önkéntes életem aktualitásait, és felvázoltam neki a legújabb ötletemet. „Mini interjúkat szeretnék készíteni itteni életem meghatározó alakjaival. Örülnék, ha te lennél az első.

– Elmeséled, ki is Mafalda ebben a pillanatban?”

– Valaki, aki egyensúlyt keres – kezdett bele olaszul pörgetve a szavakat. – Sok mindennel foglalkoztam, sok téren fejlődtem, de az utóbbi évben megtörtént, ami akkor történik, ha nem vigyáz magára az ember: elveszíti a motivációját. Márpedig ezt a munkát nem lehet jól csinálni, ha nem vagyok rendben. Ilyen állapotban könnyen árthatok, mert adnom, hallgatnom, figyelnem kell. Kísérletezni kezdtem, hogy kikecmeregjek a hullámvölgyből, és rájöttem, mitől jövök egyenesbe. Ezeket a hétköznapi eszközöket próbálom átültetni a munkámba is. Egyébként megszállott rajzolgató („doodler”), impro színésznő, önjelölt énekes vagyok, aki abban próbál segíteni az embereknek, hogy módot találjanak önmaguk és egyediségük kifejezésére. Ebben látom az oktatás lényegét: felszínre hozni és nem lenyomni vagy bent tartani a történeteket.

– Mivel foglalkozol egész pontosan?

– A munkám olyan értelemben nem létezik, hogy Olaszországban nem elismert. Különböző korú és hátterű csoportoknak, de elsősorban fiataloknak, tanároknak, trénereknek tartok foglalkozásokat a non-formális oktatás keretén belül. Színtereket teremtek, ahol a résztvevők egyenrangú kapcsolatokon keresztül tanulnak kísérletezéssel, kipróbálással. Az effajta tapasztalati tanulásban sok múlik azon, amit a „tanulók” beletesznek, mert cserélni, szembesülni kell – egymással. Fő célom a kommunikáció és a személyiség fejlesztése kreatív és művészeti, például színházi, énekes, vizuális, játékos, íráshoz kapcsolódó módszerekkel. Évekre visszanyúló tapasztalatom van – kulturális és személyes hátterük tekintetében is sokszínű – külföldi csoportokkal, ahol általában az angol a közös nyelv. Ekkora diverzitás után az a furcsa, ha hasonlóbb hátterű olasz csoportokkal dolgozom.

– Neked ki számított, számít segítségnek, inspirációnak?

– Egyértelmű, az egyesületünk elnöke, illetve Katrin, egy osztrák képző, akit hat-hét éve ismerek. Egy elképesztően erős, mégis érzékeny nő. Abszolút példakép. Már ahogy betölti a teret, képes megnyitni a csoport tagjait. Hihetetlenül bátor és intelligens.

– Általánosságban miként értelmezed a mentor figurát?

– Egy olyan támogató személy megfelelő tapasztalattal, aki meghallgat, külső szemszögből segít rálátni a problémákra és összekötni a pontokat. Kérdéseket tesz föl, de a válaszokat nem ő adja meg. Ösztökél és támogat az önértékelésben, ami nem csak egy önkéntes programban, hanem az életben is fontos, különösen a tanulási folyamatok esetében.

A beszélgetés óta átléptünk az új évbe. Ő most Rómában jár, én Viterbóban. Messziről jöttünk, messzire jutottunk, és még mindig úton vagyunk.

Gősi Lilla

Kolléganőnk korábbi bejegyzéseit ezen az oldalon éritek el.

Fotó: az interjúalany sajátja