– Andriska, mi jut neked eszedbe a 70-es számról?

– Nemrég olvastam, hogy hetven tűzoltó oltotta az állatkerti tüzet Londonban…

– Esetleg más?

– Más…? Ja, igen! 70-nél kezdődnek a troliszámok. A 76-os például ott ment el a házunk előtt gyermekkoromban. Kicsit arrébb volt a megálló, és amikor rám jött a rosszalkodhatnék, akkor vizet öntöttem az ott várakozók nyakába. Egyszer egy úr fel is jött dühösen, de nem lett balhé belőle. Én annyira megijedtem, hogy a torkomban dobogott a szívem. Onnantól kezdve leszoktam erről. És persze a 70-es troli, amely a Lövölde térre visz. Az nekem, a dal révén, úgyszólván hazai pálya. Egy tőről metszett Lövölde téri fickónak érzem magam. „Vagy csak úgy képzelem én?” Nem tudom… Nemrégiben néhány egykori osztálytársammal megbeszéltük, hogy találkozzunk egy budai sörözőben. Nyolcra volt megbeszélve, én aznap este is játszottam, így csak tíz körül tudtam utánuk menni. Beléptem a sörözőbe, hát őrületesen sokan voltak! Forgolódtam, aztán odamentem az egyik nagy asztalhoz, ahol tizennyolc éves fiúk zajongtak, emelgették a söröskorsókat. Néztem, hogy melyikük ismerős közülük, melyikük a Nádai, melyikük a Somogyi, de rájöttem, hogy senkit nem ismerek, ez nyilván egy másik osztály. Odamentem a mellettük lévő asztalhoz, ugyanígy végigfürkésztem a társaságot, de megint rá kellett jönnöm,  hogy ezek sem az én osztálytársaim. Eltelt vagy tizenöt-húsz másodperc is ezzel a tétovázással, amíg észrevettem a hátsó asztalnál ülő, ősz hajú, bácsikból álló társaságot. Ők voltak azok… Őket kerestem automatikusan a tizennyolc éves fiúk között, ahogyan utoljára láttam őket, amikor szétszéledtünk. Igen, holott pontosan tudom, érzem, tapasztalom, hogy azóta mennyi idő telt el…

– Érzed is?

– Van, amiben igen… Korábban úgy éreztem, hogy manuálisan kifejezetten ügyes vagyok. Festegettem, rajzoltam, még bábszínházat is csináltam magamnak szépen megvilágítva. Pici égők, foglalatok, kábelek, reduktor – szóval villanyszerelő is voltam egy kicsit. Na, ez a készség például elment. Sőt ahhoz, hogy össze tudjam húzni a kabátom cipzárját, sokszor a feleségemet kell megkérnem, mert nem passzol össze a kettő. Meg a műanyag tasakos felvágottakat is csak ádáz csatában tudom kinyitni az utóbbi időben.

– Szerintem kifejezetten ortopéd módon is csomagolják őket…

– Akkor ne magamban keressem a hibát? Ez megnyugtató. Ugyanakkor nehézkesebben indulok el otthonról. Lassabban készülök össze, az ajtóból még óvatosságból visszajövök eloltani a lámpákat, közben eszembe jut, hogy valami nincs nálam. Korábban ez egy perc volt, most húsz. Ha a feleségemmel elmegyünk ruhát vásárolni, én rögtön a huligánholmik közé vetem magam, ő meg rendre rám szól, és magyarázza, hogy nekem már rendes zakót kéne hordanom. Hogy miért? Fogalmam sincs… Nekem még mindig a fiatalosabb, vagány holmik tetszenek, de szerinte ezekből már rég ki kellett volna nőnöm. Egyébként nem biztos, hogy neki van igaza.

– Te mindig is adtál magadra, ügyeltél a külsődre, a megjelenésedre.

– Igen, mert meglehetősen hiú vagyok.

– És miért vagy hiú?

– Mert nem vagyok elég szép. És ez életkortól teljesen független. Bár ahogy a kéményseprő szokta mondani, a koromhoz képest jól nézek ki.

– Szerinted mennyire számít az ember kora?

– Számomra a tehetség a fontos. Soha nem estem attól hasra, ha egy színész ennyi vagy annyi éves lett. Emberileg tiszteltem az illetőt, de színészileg csak a mutatott produkció révén tartottam sokra vagy kevésre. Págerban nem a hetvenvalahány éves embert láttam, hanem a nagy színészt. Ha tehetséges valaki, akkor tudok rajongani egy húszévesért is. Ebből a szempontból nem a kor számít.

– De te például az évek múltával egyre jobb színész lettél.

– Legyen neked igazad…

– A játékod inkább karcos volt, kimértebb, most sokkal érzelmesebb, sokkal szerethetőbb vagy.

– És ez jó?

– Persze! Csodás!

– Nem tudom. Az én kamaszkori színészideálom Gábor Miklós volt. Csak miatta néztem meg tizenháromszor a Hamletet a Madách Színházban. Lenyűgözött, telibe talált, úgy éreztem, hogy az egész személyesen nekem szól. Az én legbelső problémámat, elszámolatlanságaimat fogalmazta meg apámmal. Azóta láttam Laurence Olivierrel, Szmoktunovszkijjal meg még pár óriási színésszel, de közel sem volt rám akkora hatással egyik sem, mint Gábor Miklós Hamletja. Nekem ő maradt azóta is a bálvány. Nála olvastam, hogy nem okvetlenül az a jó színész, akit szeretnek. És valóban, Latinovitsot például sokan nem szerették, sőt viszonylag kevesen, és ő volt a zseni közöttünk. Törőcsik Marit sem szerették sokáig…

– Mari mondja, hogy joggal, mert tíz éven át nagyon rossz volt színházban.

– De nem tett engedményt, és belőle is zseniális színésznő lett. Filmekben meg kezdettől elképesztően jó. Én valóban fiatalon sokkal zártabb voltam. Csak mostanában merem jobban megmutatni magam. A főiskolán Várkonyi Zoltán osztályába jártunk, és ő valahogy kibökött bennünket Verebessel. Ráérzett, hogy mi amolyan rendezőalkatok vagyunk, és valamennyire ránk is bízta az osztályt. Ez abból állt, hogy ő kijelölt egy jelenetet, mi megrendeztük, aztán Várkonyi belenézett, és öt perc múlva leállította, mondván, hogy ez fertelmes! De miért, tanár úr? Mert szentimentális, lassú és unalmas! Mi gyorsan átrendeztük Piros Ildikó és Papp Janó jelenetét, majd két hét múlva megint bejött Várkonyi, belenézett, és azt mondta, hogy na, ez most jó! Ő annyira megvetette az érzelgősséget, hogy talán a kelleténél is erősebben kontrolláltam magam, nehogy olyan legyek. Valószínűleg Ljubimov volt az első rendező, aki ki tudott mozdítani ebből, aztán jött Ilan Eldad, aki többször is rám szólt, hogy: „Mutasd az érzelmeidet!” Ezt tanítani kellett nekem! Holott korábban előfordult, hogy ösztönösen elengedtem magam. A Ripacsok közepén volt egy jelenet, amikor telefonon beszéltem a nemrégiben disszidált lányommal. Ott valóban el is érzékenyültem. Mit tesz, ha nem figyel az ember…! Valójában a pályám egy részében próbáltam iróniával védekezni az érzelmesség ellen.

– De az életben sem voltál elbűvölő…

– Nem bűvöltelek el? Sajnálom…

– De, engem igen…

– Szerintem nem voltam én olyan tüskés, ahogy ez elterjedt rólam! Főleg riporterek mondták, hogy velem nem lehet interjút készíteni.

– Könnyű soha nem volt, ezt azért szögezzük le.

– Akiket nem érdekeltem, azokkal valóban kicsit érdesebb lehettem. Ez tény. Amikor például észrevettem, hogy a riporter csak felolvassa a szerkesztő által előre megfogalmazott kérdéseket, és miközben válaszolok, ő oda sem figyel. Volt olyan kérdés, hogy: „Mikor kezdett el érdeklődni a színészet iránt?” Erre mit lehet mondani? Ekkor válaszoltam például – idézve Mikes György humoreszkjét –, hogy „és az oroszlánok hatkor jönnek haza”. Ez egy kicsit kibillenthette, de már rukkolt is elő a következő hasonlóan izgalmas kérdéssel. Neki tehát mindegy volt, mit válaszolok. Úgy látszik, a tehetségtelenséget más szakmákban sem tudom tisztelni.

– Szerinted mit jelent az, hogy valaki tehetséges? Mitől függ a tehetség?

– Na, erről fogalmam sincs. Ezt én biztosan nem tudom neked megmondani. A tehetség valami egészen titokzatos dolog. Van, akinek van, van, akinek nincs, ezen belül van, aki hol tehetséges, hol nem, más mindig az, és akad, aki sose. Sok mindentől függ, és sok mindenből adódik össze. Képességek, adottságok, készségek, aztán eltökéltség, akarat, és emellett szerencse, véletlenek, körülmények, nálunk a színházban még társak, rendezők, igazgatók, lehetőségek, írók, szerepek, közönség és mindenféle alakulások kérdése. Semmi szabály nincs. Emlékszem, a főiskolán volt egy fiú, aki igazi tehetségnek tűnt, meggyőződésünk volt, hogy ha valakiből, hát belőle óriási színész lesz! Rövidesen a pályát is elhagyta, és vállalkozó lett. Ugyanakkor Blaskó Pétert ki akarták rostálni. Amikor ez tudatosult bennünk, éjszaka felcsengettünk Vámos tanár úrhoz Verebes Pistával. Kétségbeesetten kérdeztük az ajtóban, hogy miként tudnánk megmenteni Blasit. Ő tanácsolta, hogy az Egy őrült naplójából válasszunk egy jelenetet, tanulja meg, abban biztosan nagyon jó lesz, és maradhat. Így is történt, éjszaka a Vígszínházból elkértünk egy példányt, kiszedtünk belőle valamit, Blasi megtanulta, és frenetikusan előadta a vizsgán. Ezzel maradt köztünk. Akkor ki sejtette, hogy valóban milyen nagy színész lesz belőle?!

– Nektek miért volt annyira fontos, hogy Blaskó bent maradjon?

– Rendre hallom színészek visszaemlékezéseit főiskolai éveikre, és mindenki hangsúlyozza, hogy övék volt az a bizonyos „legendás osztály”! Mi is így éreztük akkor. Hogy mi tizenhárman tényleg kivételesen jók vagyunk. Nagyon összetartottunk, és vigyáztunk egymásra. Akkor még hittünk egymásban, magunkban, a közösségben, az együvé tartozásban, tehát olyanokban, amelyekhez a későbbiekben nem tartottuk magunkat következetesen. Húszéves korunkban egy buliban mindenki magnóra mondta, hogy szerinte mi lesz a másikból. Tíz év múlva egy éjszakai rádióműsorban lejátszottuk, és bizony fura volt szembesülnünk korábbi elképzeléseinkkel. Azóta valahol elkallódott a szalag. Lehet, hogy jobb is…

– Te mit hittél, hihettél akkoriban?

– Hogy filmrendező leszek. Más nem is akartam lenni, amióta megláttam gyerekkoromban a szomszéd utcában egy filmforgatást. Emlékszem, a tizennyolcadik születésnapomon anyám csinált nekem tejszínes rizst, mert az volt a kedvencem. Izgatottan ült nálunk az egész család, és azon töprengtek, hogy mi legyen velem, ugyanis abban az évben nem indult rendezői szak a főiskolán. Végül azzal győztek meg, hogy ha nem vagyok főiskolás, akkor elvihetnek katonának, azt meg nagyon nem akartam, így jelentkeztem színész szakra. Csak vegyenek fel, és ott bent majd átügyeskedem magam a rendezői szakra. Így volt végig, egy kicsit színészkedek, egyébként pedig filmrendező leszek, meg is volt szervezve az átmenés, ám az utolsó pillanatban disszidált Herskó János, a tanszék vezetője, botrány lett persze, mindent átszerveztek, én ott álltam tanácstalanul, amikor Várkonyi hívott a Vígszínházba. Hát így lett színész belőlem… Nem ez volt a terv.

– Úgy gondolom, a sors ezúttal helyénvaló korrekciót végzett! Persze nem tudni, milyen rendező lett volna belőled, de színészként korszakos lettél, egy fél század egyik meghatározó egyénisége.

– Igen? Akkor jó… Nem tudjuk, mi a fontos. Titokzatos kérdés ez is. Amikor bekerültem a Vígszínházba, csupa óriás volt itt.

– Nem féltél tőlük?

– Szerencsére még gyerekkoromban játszottam a Közjáték Vichyben című drámában. Olyan legendákkal voltam színpadon, mint Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Benkő Gyula vagy Várkonyi. Ha fel tudtam volna mérni, hogy kik is ők, akkor nyilván nagyon megijedek, de nem fogtam fel… Ez adott valami pimasz magabiztosságot, így nem éreztem szeppentséget, amikor később idekerültem. Egyszer fordult elő, amikor a Szent Johannában azt a szerepet kaptam, amit a harmincas években Páger Antal játszott híresen jól. Próbáltam a színpadon, és észrevettem, hogy az ügyelőpultnál ott áll Páger, és figyel! Na, akkor nagyon megijedtem, hogy mit fog majd szólni. Jó lesz, mondta, most még nem jó, de jó lesz! Ez nagy felszabadultságot adott. Ő hitelesítette a játékomat. Most meg lassan mi vagyunk, akik figyelhetnénk a fiatalokat, de nem hinném, hogy ők is így félnének tőlünk.

– Honnan tudod?

– Nem mondják. Igaz, mi se mondtuk. Lehet, hogy egymás közt azért beszélnek rólunk.

– Szeretnéd?

– Nem tudom. Nem fontos…

– Mi a fontos?

– Hogy a szerepekben jó legyek előadásról előadásra. Érzem ennek a felelősségét. Nagyobb súllyal, mint bármikor korábban. Ez nem feltétlenül jó érzés. Korábban hajlamos voltam kuncogni Tomanek Nándor rendmániáján. Ha ő ott volt, mindennek precízen stimmelnie kellett, nem volt baki, lazaság, nem lehetett előadás közben viccelődni, mi pedig imádtuk az apró rakoncátlanságokat. Most sokszor azon kapom magam, hogy én is rendmániás lettem. Nincs hülyéskedés, nincs rögtönözgetés előadás közben! Az a könnyedség elmúlt belőlem. Persze az a baj, hogy a nagy odafigyelés sem garantálja, hogy valóban jó leszek.

– Megfejthető, hogy mi kéne ahhoz?

– Laurence Olivier, akit az elmúlt évszázad legjobb Shakespeare-színészének tartanak, egyszer magához képest is kiemelkedő volt az Othello első felvonásában. A szünetben tombolva rohant az öltözőbe. Egy barátja utánarohant: „Miért dühöngsz, hiszen ilyen jó még életedben nem voltál!” Ő meg káromkodva válaszolt: „Ezt érzem, de fogalmam sincs, hogy miért!” Hát ez az! Kiszámíthatatlan, talányos, titokzatos ez az egész, és közben belegebed az ember. Van még kérdésed, vagy beszéljek az oroszlánokról?

– Csak annyit, hogy semmi több nem jut eszedbe a 70-es számról?

– De. Hogy sajnos most lesz hetvenéves Cserhalmi, te, aztán Gálvölgyi, Presser…

– És ez miért sajnos neked?

– Mert pont egyidős vagyok veletek…

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2018/4. lapszámában jelent meg.

Fotó: Talabér Géza