A képre kattintva galéria nyílik!
Tudom, Szókratész megmondta, nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk, de mostanában, bevallom, elkezdtem kételkedni. Vajon a görög filozófus állítása Olaszországra is érvényes?
Írtam már közös vacsorákról, konyhai praktikákról, bemutattam a környék jellemző terményeit, receptjeit, meséltem a szüretről az Itáliai Napló olvasóinak. És nem azért, mert mániám a gasztronómia, hanem, mert a főzések és az étkezések átszövik a napjaimat.
A szieszta leírásával (véletlenül sem gyakorlásával) kezdem ezt a cikket. Ebédidőben, ami itt Közép-Olaszországban jobbára a délután egy és négy közti idősávot takarja, jobb, ha el sem indulunk ügyet intézni. (Hányszor elkövettem ezt a hibát!) Ugyanis az élelmiszerboltok, butikok, munkahelyek többsége bezár. A dolgozók szünetet tartanak. Kérdezni sem kell, hová tűnnek, és mi történik a zárt spalettás ablakok mögött. Magától értetődik, aki teheti, otthon ebédel a családjával. Utána pedig, legalábbis hétvégén szinte biztosan, jöhet a szieszta következő fázisa: egy kis szunyókálás. Így töltődnek fel energiával, hogy aztán ismét munkába állva estig szorgoskodjanak.
Az éttermekről is sok mindent elárul nyitvatartási rendjük. Például biztosan igazi, helyi vendéglős az, aki nem szolgálja ki a délután közepén pizzára vágyó turistákat. De emlékszem, amikor egy túl hosszúra nyúlt ebéden délután három után kértük ki a menüt záró kávét, éreztem a pincérek sürgető, csendes várakozását. Már zárva kellett volna lenniük, hogy az esti újranyitásra készüljenek, takarítsanak.
Aztán, nem is gondolnánk, mennyi íratlan szabályt illik fejben tartani az olaszok Jolly Joker-fogását, a pizzát illetően! Ha elvitelre kérjük, jó ötlet előre telefonálni, hogy frissen és forrón vehessük át a papírdobozba csomagolt vacsorát. Lehet kerek, szögletes, ovális. Tésztája általában papírvékony, de péklegénye és kemencéje válogatja: egyes helyeken vastagabb, levegős. Ha pedig a sütőnél tartunk, nem fogunk csalódni a forno a legna, azaz fatüzelésű kemencében sütött pizzákban.
Minden pizzériában kapható a paradicsom-mozzarella-bazsalikom hármasát egyesítő, piros-fehér-zöld Margherita, majd jönnek a variációk. A prosciutto e funghi, sonka-gombától kezdve a krumpliig, sok minden kerülhet rájuk, beleértve a Nutellát (ebben az esetben desszert) és kivéve az ananászt. Utóbbitól falra másznak! Összességében azonban azt mondják, lehet ötvözni a feltéteket, csak a számukra kell figyelni: kevés, ám összeillő hozzávaló adhat valódi ízharmóniát.
A konyhában rengeteg hibapont szerezhető. Bűntett például hideg vízbe dobni, majd elfeledkezni a száraz tészták csomagoláson feltüntetett főzési időről. De az is megbocsáthatatlan, ha a salátát a tészta tetejére halmozzuk és összekeverjük vele. Ezek a személyes tapasztalataim, de a berögződések régiónként, községenként, családonként változnak. Ennek ellenére néhány általánosságban már nyolc itt töltött hónap után biztos vagyok. Például a minap nem bírtam szó nélkül hagyni, amikor egy csapat grúz fiatal úgy készített (szerintük) „olaszos paradicsomszószt” a konyhánkban, hogy napraforgóolajat locsoltak a már serpenyőben gőzölgő, vörös lébe. Végülis nem baj, hogy a főzet nem látott se olívaolajat, se paradicsomot, csak ne hívjuk „all’italiana”-nak.
Új gasztronómiai ismereteimet nem csak olasz ismerőseimtől nyerem. Elkezdtem nézni a Mesterszakács tévéműsor olasz verzióját (MasterChef Italia), mely immár a hetedik évadnál jár. Főz az ex-pilóta, a tojáskiszállító, a huszonéves diák, a többgyermekes családanya, a római lány és a vidéken élő, magányos férfi egyaránt. Közös bennük a hazai ízek szeretete, azonban tudják, nem elég ezekhez ragaszkodni: szívből, kreatívan, bátran kell főzniük.
Egy másik tendencia, amire felhívták a figyelmemet, hogy nő a kereslet a helyi és a bio termékekre. Akkor is, ha picit drágább, vagy személyesen kell „bekopogni” a gazdához, elmenni értük a piacra, egyre többen választják ezt az utat, remélve, hogy a megbízható forrásból származó alapanyag ízletesebb (és egészségesebb) fogásokat eredményez. Főleg, ha közösen készítik el! Ez pedig, tanúsíthatom, az olasz családoknál gyakran előfordul.
Gősi Lilla
Kolléganőnk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el.
Fotók: a szerző sajátjai
