A képre kattintva galéria nyílik!
6.00 Hamarosan változik. Hamarosan vége. Most azonban még arra ébredek, hogy hatkor a portugál szobatársam készülődni kezd. Inês egy másik város fogyatékos-napközijében dolgozik, míg én az önkéntes program utolsó két hónapjára visszatértem a helyi szociális farmra. Rövid buszozással vagy gyalog, később indulva is beérek a munkahelyre.
7.00 A kávé kifőtt. Lina elzárta a gázt a kotyogós alatt. Reggelire keksz, joghurt, egy kis müzli. Csak Rana nem eszik, tartja a ramadánt. Ő estefelé jelenik meg a konyhában. Főzni kezd. Aztán naplemente után lassan, komótosan eszegetve fogyasztja el a vacsorát. Átmeneti időszak, amikor feszült rezgések járják át az önkénteslakást. Jelentkezéseket küldünk el, válaszokra várunk. Bizonytalan, hova tovább. Kire számít munkahely, egyetem, ösztöndíjprogram, család? Hazatérni, továbbállni vagy menni tovább?
8.00 A farmra gyalogolva is a jövőt, a lehetőségeket latolgatjuk Dianával. Az önkéntesség előtt nem érezte jól magát Kijevben. Ahhoz viszont, hogy itt maradhasson, munka vagy jogviszony és vízum kellene. Az aggodalom sötét felhői gyűlnek körülötte. Mi történik az Olaszországban kialakított kapcsolatainkkal, melyek momentán sokkal igazabbnak, erősebbnek tűnnek, mint ukrán gyökerei? Borúlátó hangulata rám is átragad. Szeretnék segíteni neki. Ötleteket adok, és összeszoruló torokkal arról beszélek, át kéne ültetnünk a gyakorlatba az olaszországi létünk alatt hallott aforizmát: Viaggare leggeri! Akkor is, ha praktikus útmutatást nem ad, a stresszelés elhagyásának fontosságára mutat rá. Utazzunk könnyedén! Felejtsük el a súlyos pakkokat, túlbonyolítás nélkül haladjunk tovább!
8.45 A farmon a faházba sietünk, ahol a koordinátoraink már krétával felírták a napi beosztásokat. Dianának az állatok etetése, szénapakolás, lókarám-takarítás jut, nekem a serra (melegház) csapat tagjaként rózsagazolás, öntözés, ültetés. A munka terápia: leköti a kezünket és a gondolatainkat egyaránt. A fóliasátorban alaposan megizzadok, egy munkatársam zsémbesen panaszkodik a melegre. És tényleg, a hőségért nem csak a fólia felelős. A napok óta ciklikusan ismétlődő, délelőtt fülledt, később felfrissülő időjárásban ezen a pénteken sem csalódunk: mire koradélután hazaérek, újra leszakad az ég.
15.00 Elindítom a mosógépet, munkaruháinkra ráfér a tisztítás. Gyors zuhany, teregetés, aztán via, útra kelek megint! Miközben Francescóhoz megyek, anyával beszélek telefonon. Az utcán utánam fordulnak, vajon milyen nyelven hablatyolok. Épp, hogy megérkezem, indulunk tovább. A sziesztának vége, szerencsénkre újra kinyitottak az üzletek. Ügyet intézni, bankba, nyomtatni igyekszünk, és megsétáltatjuk a család fürgelábú kiskutyáját.
19.00 Visszatérünk a szüleihez. Nemsokára betoppan az apukája is. Arcán a szokásos, magával ragadó, vidám mosolya, kezében egy óriási láda spárga. Tanakodunk, mi legyen a vacsora. Az édesanyja nem ér haza időben, csaknem egy órát késik. (Tekintettel arra, milyen kiszámíthatatlanok a buszok és a vonatok, nem nagyon lepődünk meg ezen.) Viszont a közös étkezések hagyománya erősen tartja magát, hát türelmesen várunk rá, és nekiállunk elkészíteni a vacsorát. Míg fő a spárgás rizottó, kinyitunk egy üveg bort, apró falatokat eszegetünk – így néz ki egy spontán aperitivo (esti főétkezés előtti bevezető étkezés).
23.00 A vacsora után este tizenegy körül bontunk asztalt. Ekkor már a végét járom. Fáradtságtól zsibbadt a testem, az elmém. Mentem, dolgoztam, három nyelven kérdeztem, válaszoltam, gondolkodtam. Most már jó lenne megérkezni, lepihenni. Csendben lenni. Emészteni. Nem agyalni tovább. Időt és teret hagyni az újnak, ami hamarosan érkezik. Kéretlenül. Sosem akkor, mikor azt hisszük, felkészültünk rá.
Gősi Lilla
Fotók: a szerző sajátjai
Kolléganőnk korábbi Itáliai Napló-bejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el.