„Lapozzatok bele” a magazinba a képre kattintva!
Pedagógusnapra
Nemrég meghívást kaptam gyerekeim általános iskolájából, hogy egy interaktív órát tartsak a médiáról. Alaposan felkészültem, megtartottam az órát, és amikor véget ért, és a gyerekek kimentek szünetre, akkor vettem észre, hogy az ingemen elöl két nedvességfolt virul. Megizzasztott az óra, folyamatosan energiát kellett kisugároznom, hogy fenntartsam a figyelmüket. Van egy barátom, iskolaigazgató (Szent Gellért Gimnázium, Budapest), aki mindig azt szokta mondani, ha a foglalkozásáról kérdezik, hogy huszoniksz éve a szórakoztatóiparban dolgozik.
Egy tanárnak ma már nemcsak a mozival vagy a tévével kell felvennie a versenyt, hanem a vicces YouTube-videókkal, Facebook-posztokkal, az egész online világgal is. Állandóan azt hallani, hogy élményszerűvé kell tenni a tanítást. És hát persze, milyen klassz, legyen élményszerű! Ám ha a matematikát, fizikát vagy kémiát lehetne vicces YouTube-videókban átadni, akkor azt már rég megcsinálták volna, és abból tanulna mindenki. De nem lehet. Vannak hasznos oktatási segédanyagok, de ma már világosan látszik – és ebben legjobb tudomásom szerint a szakma is egyetért –, hogy a tanárok nem lecserélhetőek, nem kiválthatóak. Már csak a diákok motiválását tekintve sem. Mennyi nagyívű pályafutás indult úgy, hogy volt egy zseniális fizika-/matematika-/magyar- stb. tanár…
Hogy milyen lehet tanárnak lenni, azt egy egészen konkrét eset kapcsán értettem meg. Még a nagyobb fiaim is kisiskolások voltak, amikor egy alkalommal én vittem őket reggel az iskolába, és gondoltam, hogy csak úgy udvariasságból megkérdezem az egyikük tanítóját, aki éppen szembejött velem a folyosón, hogy mi a helyzet. A következő választ kaptam: – Hát, apuka, nagyon nem egyszerű. A múltkor is, hátat fordítottam az osztálynak, hogy írjak valamit a táblára, és amikor visszafordultam, X (az én fiam) éppen akkor jött be a terembe. Tehát korábban valamikor ki kellett mennie. És amikor megkérdeztem, hogy miért hagyta el a termet, azt felelte, hogy csak kiment körülnézni.
– Hát igen – feleltem kínomban, rég megbánva a fölösleges udvariaskodást –, mindig ilyen érdeklődő, otthon is ki-ki szokott menni…
– Egyszóval, apuka, küzdünk.
Ezt megértettem. Mi is küzdünk otthon. Nem tudom, miért képzeltem, hogy az a gyerek majd másmilyen lesz az iskolában, mint otthon.
Minden elismerésem a tanároké, akik hosszú éveket, évtizedeket nyomnak le a „showbiz”-ben, és nem egy-kettő-három-négy-öt, netán hat gyereket kell egyszerre szórakoztatniuk, hanem harmincat-harmincötöt.
Sokszor hallom, hogy kritizálják a tanárokat. Hát, nem tudom. Lehet, hogy nekünk szerencsénk van, de eddig minden pedagógussal, akivel találkoztunk, teljesen megegyezett az érdekünk, hogy rendes, becsületes, művelt embereket neveljünk a gyerekeimből. Őszintén hálás vagyok nekik, hogy a hitükkel, tudásukkal, elkötelezettségükkel részt vállalnak ebből az egyáltalán nem kis feladatból.
Krúdy Tamás, vezetőszerkesztő
Ha előfizetnétek a nyomtatott magazinra, ne habozzatok, kattintsatok az mc.hu oldalra, és kövessetek minket a Facebookon is!
Fotó, illusztráció: Thinsktock, Archív
