A képre kattintva galéria nyílik!
Mandulafenyő, lejtő, kanyar, utcatábla. Egy zeneszerzőről nevezték el! Parkolunk. Bőrönddel érkezem. A berendezés nélküli, tisztítást rég látott szobák üresen tátongnak. A földön matracok, ágyvázak. Leendő lakótársainkra várva, a takarításnak nekiállva viccelődünk Ranával, mi leszünk a Via Gaetano Donizetti hat gráciája. Pedig ki tudhatta még akkor, egyfelé visznek-e az útjaink, és képesek leszünk-e alkalmazkodni, összetartani.
Így kezdődött tavaly júliusban az együtt töltött egy év. A lakás falai hallottak felszabadult, énekszótól hangos esteket, amikor a szomszédnak kellett átdörömbölnie, elég legyen. És álltak a falak tehetetlenül, fájdalom, hiányérzet, összetört szív, sírás előtt. Elhangzottak kemény, őszinte, épp ezért fájó szavak. Hat különböző sorsú, egyéniségű, erős fiatal nő élt egy buborékban: hogyne lettek volna súrlódások.
Az utolsó hetek csendesebbek, nincs feszültség, inkább tapintatos, értő egymásra figyelés jellemzi ezt az időszakot. Éjszakánként gyakran mégis álmatlanul forgolódom. Mert hamarosan szétesik az általunk felépített mikrovilág. Ez a furcsa, mégis funkcionáló kis „család”. Az önkéntesek hazamennek. A Donizetti-ház pedig nem lesz más, mint a kezdet fehér lehetősége, csakhogy valaki másnak.
Egyik éjszaka kibotorkáltam a sötét szobából, igyekezve nem felkelteni a szomszéd ágyon szuszogó Inêst. A teraszon mezítláb néztem fel az égre. Milyen kicsik, milyen távoliak! Együtt mégis milyen fényesek! A lányokra gondoltam. Velük kezdődött, aztán jött a farm, a fogyatékos- napközi, az uszodai foglalkozás gyerekei… Mennyi lépés, mennyi utazás, mennyi kávé, mennyi munka! Összekapcsolódó kezek. Láncszemmé váltam egy sajátos hálózat, a hátrányos helyzetűeket foglalkoztató szociális kooperatíva működésében.
Az irodai munka és a budapesti életem után ezen a helyen tanultam újra lelassítani. Mennyiség helyett a minőséget választani. Egyenként gyűjteni a zöldségeket. Sietség helyett a fogyatékkal élő kolléga tempójában készíteni össze a megrendelt gyümölcsöket. Egy, a munkahelyemet szerepeltető kisfilmben hangzott el, ezekben a srácokban elromlott, berozsdásodott valami. De mi azon dolgozunk, hogy gépezeteik kis hibáikkal együtt az egész rendszer hasznos részei legyenek. Tőlük tanultam meg, hogy lehet nem idealizálva, hanem másságával, defektjével együtt elfogadni az embert. Sőt (és főleg!), megszeretni.
A születésnapom előestéjén is tiszta, csillagos volt az ég. Egy pici olasz falu kilátópontján üldögéltem. Évek óta visszajárok ide. Bámultam már az eget reménykedve, magányosan, szomorúan. Most azonban nem bánat töltött el. Francesco gitározott, énekelt. Írt nekem egy dalt. „Lépésről lépésre.” Ez a címe. Arról szól, hogy, ha az őrült világ túl hangos körülöttünk, fogjam meg a kezét, és együtt bolyongunk egészen addig, míg megérkezünk a helyre, amit az otthonunknak hívhatunk.
Körbeérek. Az önkéntességemnek vége, de a következő önkéntesek olaszországi mentora én leszek. Emellett helyi és külföldi fiataloknak szervezek majd ifjúsági csereprogramokat, tréningeket. Nem lesz könnyű, sosem az, de a környezetem gazdag ihletforrás, és sokan támogatnak. Hálás vagyok. Dolgozom, írok, utazom, tanulok tovább. Élek. Így, habár az Itáliai Napló befejeződik, új fejezetek nyílnak.
Búcsúzom, és teszem, amire kedvenc olasz íróm, Italo Calvino hív a Láthatatlan városok utolsó soraiban. Megtartom a megtalált kincseket. „Az élők pokla nem olyasmi, ami majdan lesz; ha van ilyen, akkor az az, ami már itt van, a pokol, amelyben mindennap lakunk, amelyet együtt alakítunk ki. Két módja van, hogy ne szenvedjünk tőle; az egyik sokaknak könnyen sikerül: elfogadni a poklot, és részévé válni olyannyira, hogy már nem is látják. A másik kockázatos, és állandó figyelmet és tanulást igényel: megkeresni és felismerni tudni, ki és mi az, a pokol közepette, aki és ami nem pokol, s azt tartóssá tenni, annak teret adni.”
Gősi Lilla
Kolléganőnk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el. Ha tovább követnétek Lilla olaszországi kalandjait, látogassatok el a saját blogjára és annak Facebook-oldalára!
Fotók: a szerző sajátjai
