Lapozzatok bele a magazinba a képre kattintva!
A delfti oroszlán
Ha az ember felül Rotterdam belvárosában a 23-as villamosra, és kizötykölődik vele a kikötőbe, a Schiehaven partján megtalálja azt a helyet, ahol valaha Delft városának hajóépítő műhelye működött. Az egykori delfthaveni dokkok helyén most múzeum áll, benne pedig az újjászületést várja a város nevét viselő, tizennyolcadik századi hajó. A hatvan ágyúval felszerelt De Delft eredeti hivatása szerint a Holland Kelet-Indiai Társaság kereskedőhajókból álló konvojait védelmezte, ám a napóleoni háborúk idején hadihajónak átminősülve áldozatul esett az angol flotta támadásának, és elsüllyedt. Majd kétszáz évig hevert elfeledve a tenger mélyén, a holland partok közelében, mígnem 1977-ben egy halász hal helyett ágyúgolyókat talált a hálójában. A búvárok ekkor tárták fel a roncsokat, és felszínre hozták, ami a hajóból megmaradt, többek között az orrát díszítő, hatalmas oroszlánt.
Mindezt egy hetven körüli, ősz hajú, világoskék szemű úr meséli el, gyorsan pergő angol beszédébe olykor holland és német szavakat keverve, olyan őszinte lelkesedéssel, hogy még akkor is lenyűgözne az előadása, ha gyerekkoromban nem A kincses sziget lett volna az egyik kedvenc olvasmányom. Kiderül, hogy az úr összefogott néhány, hozzá hasonlóan megszállott társával, és elhatározták, hogy újjáépítik a De Delftet, méghozzá pontosan ugyanolyan anyagokból és módszerekkel, mint tizennyolcadik századi kollégáik. A munkájuk 2001-ben kezdődött, és azóta (saját) pénzt, időt, fáradságot nem kímélve dolgoznak a hajón. „Ha húsz év múlva készül el, akkor húsz év múlva” – mondja.
Ott, a hajó bálnacsontvázra emlékeztető bordái alatt állva arra gondoltam, én is így szeretném tölteni a nyugdíjas éveimet. Nem feltétlenül csónakléceket hajtogatva meg oromdíszt faragva, egyszerűen csak olyasmivel, ami ekkora lelkesedéssel tölt el, mint őt a hajóépítés. Vannak ugyan kétségeim afelől, fogom-e én valaha élvezni a békés öregkort, mert úgy vagyok a nyugdíjkorhatárral, mint Akhilleusz a teknősbékával: soha nem érem utol, bármilyen gyorsan futok is. Az anyukám még ötvenöt évesen intett búcsút a munkahelyének, most talán hatvanötnél tartunk, de állítólag lesz ez még hetven vagy hetvenkettő is. Ám ha megérem, mindenképpen a kék szemű holland úr példáját akarom követni. Meg a finn nyugdíjasokét, akikről a finn boldogság titkairól szóló cikkünk egyik szereplője azt meséli, nem kizárólag unokázással töltik az idejüket, hanem a saját kedvteléseikkel. Megkeresik, mi teszi boldoggá őket, és utána valóban boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
Mörk Leonóra, vendégszerkesztő
Ha előfizetnétek a nyomtatott magazinra, ne habozzatok, kattintsatok az mc.hu oldalra, és kövessetek minket a Facebookon is!
Fotó, illusztráció: Thinkstock, Archív
