„Lapozzatok bele” a magazinba a képre kattintva!
Menjünk vagy maradjunk?
Az élet olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan – írta valamelyik regényében Rejtő Jenő (P. Howard). Nem tudom, miért pont ez, a kiskamasz koromban olvasott könyvidézet jutott eszembe akkor, amikor azon merengtem, hogy milyen az élet. Hogy időről időre ismétli magát. Hogy újra és újra előjönnek ugyanazok, vagy majdnem ugyanazok az élethelyzetek. Vegyük például azt, amikor valaki hosszabb-rövidebb időre vagy akár véglegesen elhagyja a hazáját. Ez a gyakorlat még a régmúlt időkben teljesen természetes volt, a céhek annak idején külföldi műhelyekben szerzett gyakorlathoz is kötötték a mestervizsgát, tehát a céhlegények vándorútra indultak, hogy tökéletesítsék szakmai tudásukat, mielőtt visszatérnek, és mestervizsgát tesznek. Mondhatjuk úgy is, tanulmányútra mentek, szabadon közlekedtek – és visszajöttek.
Aztán eljött az az idő, amikor kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk – a nyomor elől. Ők voltak, akik kivándoroltak, és látástól vakulásig dolgozva megteremtették kinti egzisztenciájukat, bár még öregkorukra se nagyon tanulták meg választott hazájuk nyelvét. Néhány év-évtized telt el csupán, és ismét mentek, menekültek az emberek, de most már a háború, majd a politikai rezsim elől futottak messzire – „disszidáltak” – úgy, hogy jó ideig esélyük sem volt a visszatérésre. És most, a közelmúltban megint beindult a helyváltoztatás kényszere (?), amolyan huszonegyedik századi módon, kicsit céhlegény, kicsit kivándorló, s jóllehet bármikor hazajöhetnek, azért mégis keserű kenyér ez. Mindenkinek. Annak is, aki elment – még ha nem is vallja be, hiszen azzal senki nem szeret dicsekedni, hogy valami nem úgy jött be, ahogy tervezte –, és annak is, akit itthon hagytak. És most nemcsak a szűk családi kör érzelmeire gondolok, hanem a tágabb közösségre gyakorolt hatásokra is. Mert, ahogy a Nők Lapja Téma rovatunkban a szakértő mondja: „750 ezer ember a foglalkoztatott korcsoportból ment el, így érthető, hogy megjelentek a hiányszakmák.” Igen, ez a háromnegyed millió aktív dolgozó a megmaradt kilencmilliós lakossághoz képest szerintem elég elkeserítő szám. Mert mi itt maradtunk orvosok, ápolók, szakmunkások nélkül – és ők egyáltalán nem biztos, hogy a megszerzett tudásukkal visszajönnek. Mi pedig várunk a műtétekre, a pincérre, a villanyszerelőre, a kőművesre – mindenkire.
Jó ez így? Kinek?
Lazarovits Szilvia, vezetőszerkesztő
Ha előfizetnétek a nyomtatott magazinra, ne habozzatok, kattintsatok az mc.hu oldalra, és kövessetek minket a Facebookon, Instagramon, valamint YouTube-on is!
Fotó: Archív, Getty Images
