„Kíváncsibb vagyok a világra” – Címlapinterjú Jakupcsek Gabriellával

A neve minőséget jelez a televíziózásban, hosszú évek óta a képernyőn van, és ugyanazzal a kíváncsisággal fordul interjúalanyai és a világ felé. Most is a család és a munka az első az életében, lányos anyaként pedig bátrabban vállalja nőiességét. Szegő András interjúja.

– Tényleg most, estére járva eszel ma először?

– Így adódott. Egyrészt nyaral a család, és egyedül nem szeretek enni, másrészt eddig nem találtam semmi ínyemrevalót, és csak azért, hogy valami vacakot tömjek a számba, inkább nem eszem.

– Akkor tudnám neked ajánlani, hogy látogasd sűrűbben Denzel Washington társaságában a párizsi Ritz éttermet…

– Ez valóban nem egy elvetendő ötlet, de most már meg is rendeltem a salátát, és itt vagy társaság gyanánt.

– Nem is szoktál benézni a fridzsiderbe esténként?

– Nem. Nincs falánkság, nassolás!

– Ennyire fegyelmezett vagy?

– Inkább úgy mondanám, hogy mértéktartó.

– Az élet maga a mértéktelenség. Muszáj ebben rendet vágni? Kitalált mértékeket önkéntesen tartani? Hol itt a szabadság?

– Én máshonnan közelítek. Nekem fontos, hogy ne uraljanak el mindenféle mohó szenvedélyek, például, hogy ne tudjak meglenni például kávé vagy alkohol nélkül. Nekem ez a szabadság. Vagy annak illúziója? Nem tudom… Mondhatnám úgy is, hogy én határozom meg a korlátaimat. A szabadságomhoz tartozik, hogy ha kell, akkor el tudok engedni dolgokat. Problémákat, tárgyakat, embereket is.

– Amelyeket pedig mennyire fontosnak tűnt annak idején megszerezni…!

– Igen, egy ideig hajlamos arra az ember, hogy halmozzon, amit csak lehet, „hátha ez még jó lesz valamire”… Egy idő után aztán be kell látni, hogy az égvilágon semmire nem lettek jók, csak koloncok. Rigolyák, szokások, terhek, amelyek látszólag lényünket képezik, amely elfogadását kiköveteljük magunknak, udvariasságból, tapintatból el is fogadják, de ezekkel együtt szánalmasakká válunk általuk, esendőek és megmosolyogtatóak. Ezeket nem szeretném addig hurcolni magammal.

– Készülsz a majdani öregségre? Lehet egyáltalán készülni rá? Nem túlontúl korán kezded még fénykorodban, ötvenvalahány évesen?

– Ötvenhat évesen. Ne tapintatoskodj! És ez nem holmi rémült leszámolás az élettel, hanem kíváncsi megfigyelés. Vajon hogyan történik? Milyen jelei vannak? Hogyan tudok alkalmazkodni hozzá? Mennyire tudom kézben tartani az életemet? Az igazi nagy sportbajnokok is olyanok, hogy a mérkőzés utolsó harmadára-negyedére is beosztják energiáikat.

– Tudod, Kellér Dezsőnek volt egy zseniális mondása: „Állítják, hogy az öregkornak is megvannak a maga szépségei. Csak egyetlen dolgot mondjon már valaki! Csak egyetlenegyet!”

– Én valahogy akként igyekszem felfogni az idő múlását, hogy próbálom maximálisan kiélvezni a pillanat örömeit. Nincsenek nagy céljaim, vágyaim, megvalósítatlan álmaim, nincsenek bizonyítási kényszereim, nem kell megfelelnem. Nem vagyok hülye, pontosan tudom, hogy mennyi keservvel, kínnal, kiszolgáltatottsággal járhat, és jár is, legfeljebb igyekszem rá úgy készülni, hogy legyen benne majd lehetőleg öröm is. Teszek például félre remek könyveket, hogy ezeket majd akkor fogom elolvasni, és milyen nagy élmény lesz!

– Én a húszas éveidben ismertelek meg, nagyon kedves, elragadó lány voltál. Hogy lett belőled az évek múltával egy ilyen eltökélt, megbízható, tudatos hölgy?

– Még a közvetlen környezetemet is meglepte ez a változás. Megváltozott a világ körülöttem. Annak idején csak arra volt szükségem, hogy éljem az életet, idővel viszont ugyanilyen fontos lett figyelni is, hogy tudjam élvezni a világot, hogy örömet találjak benne. Szembesülni kellett azzal, hogy micsoda trauma, ha nem te kellesz, ha nem téged választanak.

– Ez bonyolultabb és kibeszéletlenebb kérdés! Ponti is tartott szeretőket, pedig Sophia Loren volt a felesége… Ebből nem vonhatsz le semmiféle következtetést!

– Nekem ehhez szükségem volt arra, hogy teljes egészében eldobjam a rám nehezedő, engem folyton kontrolláló egómat. Ha az ember enged ennek a szörnyetegnek, akkor könnyű prédájává válik mindenféle átkos tulajdonságnak, a keserűségtől a féltékenységig. Ezt láthatod rajtam, és azóta könnyebb, örömtelibb, nyitottabb az életem.

– Muszáj alakítgatni magunkat? Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy ilyenek vagyunk, és kész? Aki szeret, az szeret, aki nem, az úgysem fog…

– Én sokáig nagyon jó kislány voltam. Kötelességtudó, szabálykövető…

– Meg akartál felelni?

– Nem akartam, hogy rám szóljanak, kioktassanak. Féltem a megszégyenítéstől, a magyarázkodástól, mentegetőzéstől. Ezért mindent úgy csináltam, ahogy az „meg volt írva”. A puskázás volt az egyetlen kivétel az iskolában. Ott anynyira megtanultam a szabályokat, hogy tökélyre tudtam fejleszteni. Világos volt a cél, jól akartam megírni a dolgozatomat. Nem jobb akartam lenni a többinél, hanem csak simán jó, a magam igényei szerint. És ebbe beletartozott a szabálykövetés is…

– És erre egy ilyen pályát választottál, ahol kicsit bohémabb a légkör…

– Biztosan van ilyen része is a szakmának, de én mindig élő adást csináltam, ami nem engedi a legkisebb szabadosságot sem. Ez az évtizedek során belém égett. Az, hogy mindig hozzak egyfajta derűs állapotot, nyitottságot. Azt, hogy a rádiós időszakomban hajnalban kellett kelnem, hogy beérjek, hogy hatkor be kellett köszönnöm, hogy hét óra huszonöt perckor kimehettem pisilni, hogy fél tizenkettőkor ebédeltem. Más kérdés, hogy ha nem voltam aznap adásban, akkor mindent máskor tettem.

– Melyik voltál az igazi?

– Sokféle nő él bennem.

– Miért azt mondod, hogy sokféle nő? Miért nem azt, hogy sokféle ember?

– Mert bennünket nagyon sokszor nőként szemlélnek, nőként ítélnek meg, nőként kezelnek. A tulajdonságok le vannak bontva női és férfi tulajdonságokra, és eszerint vagyunk számon tartva.

– Úgy érzed például, hogy rád eleve női riporterként tekintenek?

– Biztos vagyok benne. És részben úgy is vagyok megítélve. Hogyan ülök, milyen ruha van rajtam, mit mondok, hogyan nevetek, hogyan érzékenyülök el. De ez nem baj! Sőt, némiképp élvezem is a helyzetet. Korábban egészen más volt a dolgom a képernyőn. Futkároztam, ahova küldtek, farmerben, trikóban számoltam be eseményekről. Tucatmunkák voltak, de kellettek ahhoz, hogy ráérezzek arra, valójában mit is szeretnék.

– Egy olyan műsort, amelyben…

– Amelyben el kell hagynom a sablonokat, ki kell lépnem a komfortzónámból, minden fázisban aktív résztvevő lehetek. Sok kulimunka után éreztem, hogy egy jó stábbal tudnék valami olyat csinálni, amihez személyesen is közöm van, amibe bele tudom sűríteni mindazt a tudást, ami felhalmozódott bennem az elmúlt évtizedek során. Ami remélhetőleg sokakat érdekelhet, amiben örömöm van.

– Mi számodra az öröm benne? A kitalálás, a siker, a csinálás?

– A csinálás. Jó tervezni, jó utána értesülni a kedvező nézőszámról, de az igazi boldogság az, hogy ott ülök a stúdióban, és beszélgetek érdekes emberekkel.

– Szerinted van érdekes és érdektelen ember?

– Feltétlenül. Aki vállalja az egyéniségét, gondolatait, érzelmeit, hibáit, gyarlóságait, az érdekes, aki intézményesült, és csak véleményt mond, többnyire olyat, amit előírtak neki, az dögunalom, legalábbis számomra.

– Engem izgat, hogy miként döntöd el egy-egy beszélgetés közben, hogy a partner számára reagálj egy-egy kijelentésre, a stúdióban ülő közönség számára, vagy a képernyő előtt ülő közönségnek.

– Jó kérdés… Az alapvető célom, hogy a képernyő előtt ülők számára készítsünk minél érdekesebb, tanulságosabb, hitelesebb, szórakoztatóbb műsort, és ez dönti el alapvetően a reakcióimat is. Leginkább igyekszem háttérben maradni, kötelezőnek tekintem magam számára, hogy kibúvónak szánt álkérdést ne tegyek fel.

– Ha kibököd, hogy mellébeszél, vagy hazudik a riportalany…?

– Hagyom, hogy vergődjön saját hazugságában, ennél egyértelműbb lelepleződés úgysincs. Mondok egy eltúlzott példát: ha rákérdeznék arra, hogy frigid-e, vajon elmondaná, vagy valamilyen útonmódon igyekezne megkerülni a választ?

– Fel mernéd tenni ezt a kérdést?

– Nem. Számomra mindennél fontosabb az emberi méltóság tisztelete, és ezt semmilyen körülmények között nem lépném át.

– Kérdés, hogy meddig tart az őszinteség, és hol kezdődik a tapintat…

– Senkit nem szeretnék zavarba hozni, ahogyan azt sem szeretném, ha engem valaki zavarba hozna.

– Félsz, hogy kontrollálatlan lenne a reakciód? Kiderülne valami olyan rólad, amit nem szeretnél?

– Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem magánemberként ülök a stúdióban, hanem a munkámat végzem ott.

– Mit csinálsz ilyenkor?

– Előveszem a humoromat. A humor nagyon sok esetre megoldás az életben, ahogyan a játék, az önirónia is.

– Mi történik, amikor úgy érzed, hogy rossz műsort csináltál?

– Pocsékul érzem magam. A legtöbb hibaforrás abból adódik, hogy nem bántam jól az időmmel. Általában hat-hét ember ül a stúdióban, és ilyenkor zsonglőrködni kell, de néha elvétem az arányokat. Emiatt aztán utólag rágom magam.

– Ugye a te korosztályodból már csak kevesen vagytok a képernyőn?

– Kegyetlenül és gyalázatosan bánt, bánik ez a pálya – illetve a pályát meghatározó hatalmú emberek – a nőkkel. Sokan vannak, akiket erejük, alkotókedvük teljében parancsoltak le a képernyőről, vagy érzékeltették velük, hogy jobb lenne más területen ügyködniük. Ez a tehetségekkel szemben jóvátehetetlen vétek.

– Szerinted te miért lehettél kivétel?

– Nyilván e téren szerencsésebb adottságaim vannak. Talán mindig volt bennem valami kitartás, ami átsegített a válságos időszakokon. Érdemes lenne egyszer sorra venni a pályatársaimat, és megtudni, hogy ki, mikor és miért adta fel, és menekült a nyílt megaláztatás elől a pályaelhagyásba.

– Benned felvetődött, hogy akár te is járhatsz így?

– Én jutalomjátéknak tekintem ezt a mostani lehetőséget, hisz annyiszor elengedtem már a tévézést. Nem tudom, meddig kapom meg a bizalmat, de minden percét élvezem, ha pedig nem tévé, akkor más eszközzel mondom el a mondandómat. Kíváncsi vagyok, milyen más, új lehetőségek adódnak, szeretem a kihívásokat.

– Az életben is ilyen nyitott vagy?

– Fura helyzet. Érzem, hogy átbillentem, és a világ maga jobban érdekel, mint a televíziózás. Egyre kíváncsibb leszek, és egyre inkább zavar, hogy csak egy életem van, mert többet szeretnék megélni.

– Mit csinálnál a következőben?

– Rengeteget utaznék. Ebben most a család és a munka az első.

– Szerintem így is több életet éltél meg. Engem megdöbbent, hogy míg ifjan precíz riporter voltál, most a képernyőn nőiségét vállaló nő vagy.

– Még van talán pár évem, amit ki akarok használni, és vállalni a nőiségemet. Először fiús anya lettem, most viszont itt van Emma, negyvenhat éves fejjel lányos anya lettem, és ez alapvetően sok mindent megváltoztatott bennem. Merészebbé tett. Nem pirulok el, ha végigmér egy riportalany, hanem jóleső érzés fog el. Ne anyóka-néni legyen Emma mamája, hanem egy vagány nő. Ennyivel tartozom magamnak és neki.

– Mit jelent műsorod címében a plusz?

– Azt a fricskát, azt a többletet, amit szeretnék minden adásba még belevinni.

– És a Jakupcsek?

– Amit éppenséggel viszek magammal aznap, attól függően, hogy miként keltem, mennyi szeretetet vagy fanyalgást kaptam, hogy aznap ki vagyok én…

 

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2019/36. számában jelent meg.

Fotó: Emmer László