Rúzsa Magdi és Szinetár Dóra mellett Vass Virág kolléganőnket is a kamerák kereszttüzébe ültettük. Ő így emlékszik vissza a forgatásra és sok minden másra:

„…mikor dolgoztam én így? Hiszen mi, újságírók otthon írunk. A szerkesztőségi tér, amiben legalább húszan ülünk az íróasztaloknál, nem alkalmas elmélyült munkára. Pedig egy cikk megszületéséhez az kell. Én egy Nők Lapja Témához már három héttel korábban elkezdek anyagot gyűjteni, és ha összeállt a fejemben a cikk, leülök a számítógép elé. Ilyenkor napokon át nem látok, nem hallok. A jó dolgokhoz tényleg idő kell! Édesanyámtól tudom, aki az Ez a Divat újságírója volt, hogy régebben a szerkesztőségek apró szobákból álltak, ahová félrevonulhattak dolgozni, a büfében pedig nagy élet zajlott, ott lehetett összeszedegetni a hírmorzsákat. Ez mondjuk ma is hasonlóan történik, a lapindító értekezletek után a büfében és a konyhában jut a legfontosabb információkhoz az ember. Az újságírói munkához mindkettőre szükség van: a hírérzékeny kollégák zsezsgésére és az elvonulásra. A Nők Lapja nem online szerkesztőség, ahol peregnek a hírek, és folyamatos a reagálási kényszer, mi háttérelemző anyagokat, mélyinterjúkat írunk. Én olvasóként is nagyon szeretem ezt a lapot. Nem is tudok másik újságot mondani, ami női nézőpontból, ugyanakkor közéleti igényességgel ennyire színvonalasan szemlélné a világot. Szavahihető orgánum, ami a mai világban, amikor soha nem tudhatod, mikor vezetnek meg, nagy szó! Nem csak a hagyományainak köszönheti, hogy még mindig olvassák az emberek, hiszen akkor csak nosztalgiáznánk. A Nők Lapja a mai napig a legkorszerűbb brand a piacon, igenis napjainknak íródik, precízen követi, mi történik a világban, de nem „szelepeli ki” azonnal, ahogyan ezt ma megszokhattuk az online- térben, hanem megérleli a mondandóját a történtekkel kapcsolatban. Számomra az újságírók a garancia arra, hogy amit olvasok, arra bizton hagyatkozhatok. Nagy megtiszteltetés, hogy szerepelhetek a reklámfilmben. Még diákként kezdtem el itt dolgozni egy országos tehetségkutató versenynek köszönhetően, hihetetlen szellemiségű és műveltségű kollégák között. Sokáig megszólítani se mertem őket, annyira felnéztem rájuk. Megszámlálhatatlan szakmai és személyes emlék köt a laphoz, már gyerekkoromban is mindig megnézegettem hátul a Hetedhét ország képeit. És képzeld, amikor kezdőként idekerültem, az volt az egyik első feladatom, hogy vicces képaláírásokat írjak a rovat fotóihoz!”