SZILÁGYI JÁNOS: Az öregedés folyamata gyakran foglalkoztatja önt?

VEKERDY TAMÁS: Régebben nem, de mióta betegeskedem, sokat spekulálok azon, hogy mi értelme húzni a dolgot. Nem lehetne elegánsan, könnyedén átlépni azt a határt, amit senki nem ismer, de mindenki fél tőle? Akkor kellene elmenni ebből a világból, ha véget érnek azok az évek, amikor az ember rendszeresen dolgozott, a családjával törődött, tervei voltak, meg örömei. Csak élni, csupán testileg létezni, fölösleges. A korommal kapcsolatban mostanában ilyesmikre gondolok.

SZILÁGYI JÁNOS: A pályaválasztására vissza tud emlékezni? Vagyis arra, hogy miért éppen gyerekpszichológus lett?

VEKERDY TAMÁS: Volt egy gyerekorvosunk, Steiner Béla, akit imádtam. Kanyaróm volt, pocsékul éreztem magam. Jött Steiner doktor, galambszürke, gyönyörű angol öltönyben, hófehér mandzsettával, majd az ágyam szélére ült, megfogta a kezem, hogy megmérje a pulzusom, és én abban a pillanatban jobban lettem. Számomra ő egy varázsló volt. Ezért már akkor – hat-hét éves fejjel – elhatároztam, hogy gyerekorvos leszek. Aztán később, tizenvalahány esztendősen elkezdtem verseket írni, és minden vágyam az volt, hogy költő legyek. Ehhez képest – mondjuk úgy, hogy leszállított áron – nem gyerekorvos lettem, „csak” gyerekpszichológus. Nem lett belőlem költő sem, csak valami íróféle.

SZILÁGYI JÁNOS: Ha valaki nem egy keresett orvos vagy nagy költő, attól még lehetnek sikerei. Az ön számára mi jelenti a sikert?

VEKERDY TAMÁS: Az ilyen szavakat, hogy siker, boldogság meg ehhez hasonlók, messze kerülöm. Inkább azt mondom: tedd meg, amit bírsz! De ha elismerésnek nevezhetjük azt, ha egy-egy előadásom után valaki kedvesen a vállamra teszi a kezét, és azt mondja: „Maradjon még sokáig köztünk, mert oly sokat lehet tanulni öntől”, az természetesen jólesik, de ilyenkor mindig zavarba is jövök.

SZILÁGYI JÁNOS: A következő kérdésektől nem fog zavarba jönni, mert azok a szakmájába vágnak. Vagyis „gyerekes” kérdések következnek, de ahhoz először talán azt kellene tisztázni, hogy meddig gyerek egy gyerek.

VEKERDY TAMÁS: Szakmailag mindig is ragaszkodtam a 18. életévhez. Ez egy jó határ, de ehhez tudni kell, hogy míg egy kisgyereket elhoznak a pszichológushoz, kamaszkorban ilyen nincs. A fiatal legfeljebb a maga akaratából jön, hogy idecipeljék, az képtelenség. Akkor, hogy egészen pontosan fogalmazzak: van a gyerek, és van a kamaszkori gyerek.

SZILÁGYI JÁNOS: És van a gyereklélektan. Van értelme ilyen szempontból leválasztani a gyerekeket a felnőttekről?

VEKERDY TAMÁS: Igen, mert azért egy gyerek másként működik. Mást érez, mást tud magáról, olyanokat is, amiket nem mondanak meg neki. Egy gyerek csápjai belénk, a felnőttekbe, a szülőkbe lógnak, és megéreznek dolgokat akkor is, ha nem tudják a valós okokat. Például a szülők válni akarnak, de erről nem világosítják fel a gyereket, az mégis nyugtalan és feszült lesz. Ugyanis a szülők is ilyen lelkiállapotban vannak, és ezt a kiskorú antennái felfogják.

SZILÁGYI JÁNOS: Milyen következtetésre juthatunk ebből a megállapításból?

VEKERDY TAMÁS: Arra, hogy az ésszerűség határait betartva mindent mondjunk el a gyereknek. Ha meghalt a nagypapa, ne azzal áltassuk, hogy kórházban van vagy elutazott, hanem a valóságot közöljük vele. Ha közeleg a válóperi tárgyalásunk, avassuk be a gyerekünket ebbe a számunkra is rohadt helyzetbe.

SZILÁGYI JÁNOS: Attól tartottam, csak kényszeredetten fog válaszolni az ebben a témában feltett kérdéseimre, mert szinte minden érdekelt ezt teszi, ha találkozik önnel. Tanácsot kér gyerekügyben. Hosszú távon hogyan lehet ezt bírni?

VEKERDY TAMÁS: Hát néha igencsak nehezen. Ha egy vendéglőben éppen az étlapot böngészem, és hozzám lép egy ismeretlen nő azzal a kérdéssel, hogy mit tegyen az állandóan káromkodó hétéves fiával, akkor nehéz helyzetben vagyok, mert nekem a megrendelendő húsleves jár az eszemben, de udvariasnak is kell lennem. Ezért tapintatosan elküldöm. Ilyenkor mindig eszembe jut egy anekdota: főszereplője egy ismert orvos, akit a belvárosban sétálgatva megszólít egy nő, hogy „drága professzor úr, de jó, hogy találkoztunk, napok óta a gyomorszájamnál egy furcsa fájdalmat érzek. Mit lehet ez?”. „Fogalmam sincs – válaszolja a nagy tekintélyű doktor –, de szívesen megvizsgálom. Vetkőzzön le!” Én senkit nem akarok megszabadítani a ruházatától, ellenben tanácsokat, ötleteket az előadásaim alkalmával szoktam mondani. Ilyenkor egy ideig csak én beszélek, majd azt javaslom a közönségnek, hogy csináljuk ezt közösen. Beszélgessünk. Ezek jól szoktak sikerülni, mert rengeteg kérdés elhangzik, és a válasz nemcsak a kérdezőt érdekli, hanem másokat is, akik hasonló gondokkal küzdenek.

SZILÁGYI JÁNOS: Ha azt mondom, gyereknevelés, mi jut eszébe?

VEKERDY TAMÁS: Semmi. Szerintem ugyanis nincs úgynevezett nevelés, csak együttélés van a gyerekekkel, de annak hitelesnek kell lennie.

SZILÁGYI JÁNOS: Ideális esetben nem olyannak kéne lennie a szülő-gyerek viszonynak, mint egy rendkívül szoros baráti kapcsolatnak?

VEKERDY TAMÁS: Nem. Mert a jó barátok, barátnők mit csinálnak? Gyakran egymásra zúdítják a bajaikat, kifecsegnek másokat, vagy éppenséggel teljesen jelentéktelen ügyekkel, történetekkel tömik egymás fejét. Ezért egy szülő se törekedjen valamiféle baráti kapcsolatra a gyermekével, viszont mindent kövessen el, hogy feltétlen bizalom legyen közöttük.

…

A teljes interjút a Nők Lapja Psziché 2018/7. számában olvashatjátok el.

Szöveg: Szilágyi János

Fotó: Garai Edit