Talán nincs is olyan ember Magyarországon, akinek ne költözött volna legalább egy barátja vagy rokona külföldre az elmúlt években. A kivándorlás 2006 és 2012 között tetőzött, akkor éves szinten 65 ezer, egyes statisztikák szerint 100 ezer magyar hagyhatta el az országot.

A kutatásoknak köszönhetően meglehetősen sok információnk van ezekről az emberekről. Tudjuk, hogy kétharmaduk jobbnak ítéli meg külföldi életkörülményeit, mint az itthonit. Ismerjük a kivándorláshoz vezető taszító és vonzó tényezőket, a kivándorló fiatalok demográfiai jellemzőit, az emigráció trendjének változásait. Van valami, amiről viszont igen keveset tudunk.

Hátrahagyva – vagy mégsem?

Mégpedig arról, hogy milyen hatással van a fiatal felnőttek kivándorlása szüleik, különös tekintettel édesanyáik életére. Erről nemcsak a médiában, de általában a szakirodalomban is kevés szó esik, pedig az utód kivándorlása gyakran a szülők társas elszigetelődéséhez vezet, illetve az idősek gondozásának és támogatásának korábbi gyakorlatát is megváltoztatja.

Aki szerencsés, mint a kétgyerekes Idu, illetve több, általunk megkérdezett édesanya, az nem marad teljesen egyedül: „Az Amerikában élő lányomon kívül van egy másik lányom is, ő 30 kilométerre él tőlem a családjával. Ott van egy kisunoka és május közepén érkezik a második is” – mesélte.
Ettől természetesen a többgyerekes anyák lelkét nyomó teher nem lesz kevesebb, de kicsit azért több jut nekik a fizikai törődésből.

A kivándorlás az itthon maradt testvérek és az ő, szülőkkel kapcsolatos többletterhük szempontjából is érdekes lehet,

ezzel a témával szintén keveset foglalkoztak eddig. Idu, Ágnes, Zsófia, Edit, Judit, Margit és Mónika megható őszinteséggel mesélt új, vagy kevésbé új életükről, arról, hogyan működik egy család, amelynek (egyik vagy mindegyik) szeme fénye elhagyta az országot.

A probléma adott, tömegeket érint, ennek ellenére nem kutatják a hátrahagyott szülők, anyák kérdését. Arról, hogy ez miért van, Váradi Monika Mária szociológust kérdeztük, aki Családtöredékek című tanulmányában Magyarországon egyedül foglalkozott a témával.
„Ez egy nagyon összetett probléma. Olyan sok és sokféle ember indult útnak, hogy már emiatt is nehezen reagálnak erre a kutatások. A kérdéses jelenségre az irodalom is hamarabb reflektált, emlékezzünk csak a 2013-as Illaberek című előadásra, vagy gondoljunk Lackfi János A fekete router című versére.

A szociológusok általában azt jelzik, hogy miért és hova mennek az emberek. De ennek pszichológiai, családtagok által fizetett árával, a migráció költségeivel – ezek nem anyagi költségek – nem nagyon foglalkoznak.”

A felnőtt gyerekek kivándorlása, tervezzék azt akár rövid- vagy hosszútávra, egy szülő számára mindenképpen megrendítő tapasztalattá válik. A földrajzi távolságból fakadó intimitás hiánya fájdalommal jár, újra kell értelmezniük mindazt, amit korábban a boldogulásról, családról, a gondoskodásról elképzeltek. 

Az első érzelmi reakciók

„A fizikai távolságból adódó intimitás hiánya teljesen érthető. Ez az elsődleges érzelmi reakció, hogy hiányzik a gyerek – összegzi a tanulmány elkészítése során szerzett tapasztalatait Váradi Mária Monika. – De van másik tipikus negatív érzés is, ami főleg akkor jellemző, amikor a gyerek nem tanulni megy, hanem azért, hogy jobb életkörülményeket teremtsen magának. Ilyenkor nem egy szülőben van lelkiismeret-furdalás amiatt, hogy nem tudta számára biztosítani az itthon boldogulás lehetőségét. Egy másik tényező, ami ahhoz járul hozzá, hogy nehezen élik meg a külföldre költözést, az az, hogy a gyerek talán nem jön vissza.”

„Kétségbeesés, aggódás, fájdalom – ezeket éreztem hirtelen, amikor véglegessé vált, hogy a lányom és a férje Amerikába költöznek –

– meséli Idu. – Nagyon szoros volt a családi kötelék a lányaim és köztem, erős szövetségünk volt, így az itthon maradt gyerekemet is nagyon nehezen érintette, hogy a testvére külföldre költözik. De nyilván elfogadtuk a döntésüket. Határozott időre írta alá a munkaszerződését a vejem, bízom benne, hogy ha az az idő lejár, visszajönnek. De ez még messze van, hiszen csak egy éve mentek el.” Iduban, noha kezd megbékélni a helyzettel, fájdalmasan él a búcsúzás emléke. „Amikor hazahozták hozzám az autót a gyerekek, majd kikísértük őket az állomásra és elbúcsúztunk, az olyan rossz volt, hogy nem is tudom mihez hasonlítani. Amikor az ember elengedi a gyerekét, és nem tudja, mikor fogja legközelebb megölelni, hát az valami szörnyű érzés.”

Félelem és hiány

„Én nagyon őszintén éltem meg ezt az egészet – vallja be Zsófia. – Az eleje sírós, összeomlós volt. Eltűnt minden spontaneitás, eltűnt az ölelés. Eltűnt a lehetőség, hogy beugrunk az autóba és együtt ebédelünk szombaton. Az is fájdalmas volt, amikor diplomázás után albérletbe költözött, de hát ez az élet rendje. Aztán jött egy a második KO, hogy Berlinben kapott állást. Azt gondoltam, miért most?”

Hasonló élményekről számolt be Margit is, akiben a fájdalom mellett ott volt az afelett érzett öröm is, hogy gyermeke és férje külföldön jobban boldogulnak majd. „Kettős érzés kerített hatalmába, miután megtudtam, hogy elköltöznek. Egyrészt annak nagyon tudtam örülni, hogy Spanyolországban jobb lesz nekik. Jól érezték magukat itthon is, de azt gondoltam, ha tovább tudnak lépni, az szuper.” És ugyan évek teltek el, a család három gyerekesre bővült és már Philadelphiában élnek, Margit a mai napig nehezen éli meg a távolságot. „Még most sem könnyű elfogadni, és reménykedem benne, hogy egyszer talán hazaköltöznek majd.”

Ágnes lánya fél éves ösztöndíjjal tartózkodik külföldön, így az édesanyában nem kavarogtak drasztikus érzések a kiutazáskor. Most azonban, hogy a koronavírus-járvány miatt beláthatatlan ideig gyakorlatilag megszűnt a szabad helyváltoztatás lehetősége, ő is másként látja a helyzetet. „Csak most kezdett el foglalkoztatni a kérdés, eszembe jutott, hogy esetleg nem is találkozunk többet. Engem is meglepett ez a félelem, és miután megkeresett a cikk miatt, váratlanul sírni kezdtem.”

Van, akinek könnyebben ment a gyerekek elengedése. Judit azt mondja, neki nem okozott törést az, hogy mindkét gyermeke a külföldi életet választotta. „Nem volt abból különösebb lelki bánatom, hogy elmentek a gyerekeim. Először a lányom költözött el, már több mint tíz éve, ő azóta sok helyen élt a világban, most éppen Németországban van a férjével, ahol úgy tűnik, talán megállapodnak. A fiam a mesterszakot Hollandiában végezte, együtt terveztük, hogy oda megy, együtt választottuk ki az egyetemet is. Az iskola után ott kapott állást, és jól helytáll ő is.

Judit gyermekeivel (Családi fénykép)

Mindkét gyerekemnek sokkal több lehetősége volt külföldön, mintha itthon maradtak volna. Odakint mindketten a tudásuknak, tehetségüknek megfelelően haladhattak, és meg is állták a helyüket minden szituációban.

Itthon azt látom, hogy protekció nélkül  nagyon nehéz érvényesülni az ő korosztályuknak. Nagyon nehéz karriert építeni, sokkal nehezebb, mint amikor én voltam fiatal.” Ebben egyébként mindannyian egyetértettek, úgy látják, gyerekeiknek sokkal jobb élete van választott hazájukban, mint itthon volt. „A lányom azért költözött el, mert megfulladt ebben az országban. Ő nagyon nyitott szemléletű ember – idézi fel Zsófia a miérteket. – Egy elképesztően intelligens, művelt, humoros nő, aki más környezetre vágyott. Itthon ráadásul iszonyatosan alulfizetett volt, fizetéstől fizetésig alig tudott megélni, pedig jogi diplomája van. Az sem segített az itthon maradásban, hogy a baráti köre is szép lassan elhagyta az országot. Most boldog, egészséges, jól él, szereti a munkáját, az életét. Az első látogatásom alkalmával fogtam fel, hogy ez a helyzet nem ideiglenes, valószínűleg örökre kint marad. Még az is megfordult a fejemben, hogy esetleg utána költözzünk egyszer. Főleg ha a kishúgára gondolok. A kisebbik lányom tanár. Tudjuk, hogy egzisztenciában és minden másban ez ma mit jelent Magyarországon. Német nyelvtanár és magyar, mint idegen nyelvtanár – tanít az ELTE-n, magániskolában és egyéni órákat is ad. Albérletben él, küzd anyagilag.

És hát látja a nővérét. Látja a nehézségeit. De látja azt is, hogy szorgalmas munkával mennyivel más egzisztenciát lehet teremteni egy másik országban. Hogy mennyire más ott egy tanár élete.”

Edit azt mondja, számára sem volt traumatikus a búcsú, könnyen elfogadta, hogy lányát a szíve húzta külföldre: „Ő a szerelem miatt költözött Hollandiába. A párjával megtalálták odakint a számításukat, így csak pozitív érzéseim vannak a kintlétével kapcsolatban. És én nem maradtam teljesen egyedül, mert a másik két lányom és szüleim szerencsére itthon élnek.”
Az itthon maradt anyák egyik közös tapasztalata mindenképpen az intimitás és a gondoskodás hiányából fakadó fájdalomérzet, illetve az, hogy meglepő módokon voltak képesek átlépni saját maguk által emelt korlátaikon annak érdekében, hogy létrejöhessen a fizikai kapcsolat. És ami természetesen mindannyiukban közös még, hogy amikor a gyerekek látogatóba érkeznek, kedvenc ételeiket készítik el a jeles alkalomból, illetve azt vallják, hogy mindegy, hol vannak a gyerekeik, ők akkor igazán boldogok, ha a gyerekek is azok.

Együtt, mégis távol

Rengetegen (és egyre többen) osztoznak a transznacionális (országokon átívelő) család élményében. Ez fontos és létező tapasztalat, ami nem feltétlenül jár együtt a családi kapcsolatok felbomlásával. „Ha az anya (szülő)-gyerek kötődése rendben van már a korai évektől és a konfliktusok kibeszélhetők, feloldhatók, akkor nem kell attól tartani, hogy a fizikai távolság miatt ellaposodik a kapcsolat – mondja Kőszeg Sára pszichológus. –Ha azonban vannak ki nem mondott problémák, rejtett feszültségek, például túlzott megfelelés, bűntudat, harag, akkor elképzelhető az érzelmi eltávolodás.”
Váradi Mónika Mária szerint a transznacionális családban való lét tanulható, továbbra is úgy működtethető a családi dinamika, mintha egymás közelében lenne mindenki, ez pedig nagyban köszönhető a telekommunikációs vívmányoknak. Beszélgetéseinkből és Váradi tanulmányából is kiderül, hogy minden család kidolgozza a maga telefonos, videocsetes kapcsolattartási szokásait, rituáléit, és az is, hogy mennyire fontosak ezek a beszélgetések, a megélt eseményekről megosztott információk áramoltatása. 
„Napi szinten tartjuk a kapcsolatot most is, hogy Krisztina lányom már Amerikában él – meséli lelkesen Idu. – Nincs nap, hogy ne hívjon fel videotelefonon, de a Messengeren is folyton írogatunk egymásnak. Korábban mindig együtt karácsonyoztam a lányaimmal, akkor is, amikor már felnőttek voltak, így a tavalyi, első külön töltött karácsony eleinte nagyon rossz volt a lelkemnek. Átmentem az itthon maradt lányomhoz, és az ünnepi vacsorába videotelefonon kapcsolódtak be Krisztiék, így kicsit olyan volt, mintha együtt lennénk.”
Editék is sokat beszélnek, és az ünnepeket is hasonlóképpen oldják meg: „Az unokám már akkora, hogy mostanában önállóan is felhív, legnagyobb örömömre! Nagy családi összejövetel nálam szokott lenni, összegyűlnek a testvérek, nagyszülők, a lányom és a családja pedig a neten kapcsolódik be, látjuk és halljuk őket, beszélhetnek mindenkivel, így kicsit olyan, mintha olyankor itthon lennének ők is.”

Editék (Családi fénykép)

Anya segít

A videochat és a chat nemcsak az ünnepeket teszi szebbé, a kommunikáció elsődleges csatornáiként a hétköznapokban is megteremtik az együtt töltött idő élményét. „Átlagosan heti kétszer beszélek a gyerekekkel – mondja Mónika, akinek fia 10 éve, lánya két éve él külföldön. – Volt olyan, hogy Skype-on pucoltunk ablakot a fiammal, tőlem kérdezte, hogy ki kell-e már mosni a függönyt. Az ünnepekre szerencsére haza szoktak jönni mindketten. Van családi chatünk is, ezt direkt azért hoztam létre, hogy véletlenül se veszítsék el egymást a testvérek. Mindig nosztalgiáznak ebben a kis csoportban, van hogy én bele sem szólok, néha azt sem tudom miről beszélnek.

Az internet tényleg a világ legcsodásabb dolga: a legviccesebb az volt, amikor Mexikóból megkérdezte a gyerek, hogy szerintem az ott mellette egy mérges pók-e. Mondom kösz, jó fej vagy…”

„Mi is majdnem minden nap kommunikálunk  a lányommal. Kb. egy óráig tart az útja a munkába, legalábbis általában, most a koronavírus helyzet miatt nyilván ő is otthon van. De úgy szokta, hogy beteszi a fülhallgatót a fülébe, és végigbeszéljük az utat – meséli Margit. – Családi videokonferenciákat is szoktunk tartani, hát az valami nagyon jó találmány!”

Kilépni a komfortzónából

Megható, közös élménye volt a megkérdezett anyáknak, hogy túl tudtak lépni olyan dolgokon, amelyeket korábban még csak el sem tudtak volna képzelni – mindezt azért, hogy találkozhassanak gyerekeikkel.
„A gyerekek megleptek egy repjeggyel, így a nászasszonyommal 3 hétig kinn lehettünk náluk Amerikában – idézi fel első útját Idu. – Soha korábban nem csináltam ilyet, ez volt az első repülőutam. Amikor mondták nekem, hogy majd megyek látogatni, mindig tiltakoztam, mert féltem a repüléstől, még a liftben is fóbiám van! Teljesen beleéltem magam, hogy soha nem fogok hozzájuk kimenni. Amikor közeledett a repülés napja, már annyira hiányoztak, hogy leküzdöttem ezt a félelmet – azt mondtam, hogy nekem ezen túl kell lendülni. Induláskor már amiatt voltam iszonyatosan izgatott, hogy végre találkozunk, így szinte el is felejtettem a rettegést. Végül azt sem vettem észre, hogy felszállt a gép, annyira elterelődtek a gondolataim.”

A repülés Mónika számára sem volt a mindennapi élet része, így neki is hatalmas élmény volt először kiutazni a fiához. „Amíg családban éltünk, kis fizetéssel – a volt férjem és én is pedagógusok voltunk – nem repültünk. Még a középiskola és a főiskola idején repültem többször, amikor zenekarban zenéltem és turnéztunk, de aztán eltelt 30 év enélkül, majd fel kellett ülnöm a repülőre egyedül. Erős alap angolom van, emiatt is meg voltam ijedve, illetve nagyon tartottam a tájékozódástól. Azóta már kétszer voltam Walesben is a lányomnál, illetve a fiamnál is Lengyelországban. Legutóbb már nem is a legrövidebb úton mentem, 2 buszra is át kellett szállnom repülés után. Nagyon büszke voltam magamra. Dehát nem lehet az, hogy ne menjek ki!”
A nyelvismeret hiányából fakadó bizonytalanságérzet és úgy általában a repülés terén való járatlanság először szinte mindenkit megrémít. Van, akit jobban, van, akit kevéssé. Margit azok közé tartozik, akik nem rémültek meg annyira a kihívástól:

„Kérdezték tőlem többször is, beszélek angolul, hogy el merek menni Amerikába a gyerekemhez? Dehogy beszélek! 

Margit (Családi fénykép)

Az információs pultoknál mindig segítenek, ezt bárhol igénybe lehet venni. Sosem volt kísérőm az útjaim során, mégis odataláltam mindig. Bár én a kezdetektől úgy láttam, hogy a reptér nem félelmetes hely. Hogy örököltem-e vagy csak magamra erőltettem a magabiztosságot, nem tudom, de az biztos, hogy sosem estem kétségbe.”

Juditnak szintén a külföldön való tömegközlekedéssel akadnak problémái, de nem hagyja, hogy ez visszatartsa az utazástól: „Nehezen használom a tömegközlekedést Berlinben, ahol a lányom él, és Utrechtben is, ahol a fiam. De ha baj van, akkor távirányítással elnavigálnak a gyerekeim, vagy előre írok egy kis útitervet, hogy mikor merre kell fordulnom, hol kell felmennem az aluljárókból. A lényeg, hogy semmire sem mondtam azt, hogy nem tudom vagy hogy nem akarom. Semmire nem mondom azt, hogy »én már nem« – nekem ez egy mumus, mert azt jelenti, hogy ha kimondom, akkor vén matróna vagyok.”

Anyáktól anyáknak – mi segít az elfogadásban?

A fizikai távolság önmagában még nem lenne annyira traumatikus a szülő számára, gyakran a külföld ténye teszi sokkal nehezebben megemészthetővé az utód költözését. Váradi Mária Mónika szerint ez a „lokális kötődések számlájára írható.” Hiszen hiába van mondjuk Berlin másfél óra repülőútra, az más kultúra, más nyelvi közeg. Egy távoli helyen, másik kultúrában nemcsak, hogy nem tud segíteni a szülő, ha baja esik a gyerekének, de még csak nem is tudja megmondani, mit kellene tennie. És itt fellép a kontrollvesztés problémája is: elveszíti az ellenőrzést a gyerek felett, ami pedig szülőként egyfajta biztonságot ad.
A cikkben szereplő anyák más megoldási mechanizmusokkal, de hasonló szellemiségben fogadták el gyerekük választását. „Azt gondolom, sokan azért szülnek gyereket, hogy öreg korukra legyen, aki gondozza őket – mondja Judit. – Én komolyan hiszem, hogy a gyerekeinket csak kölcsön kapjuk. Ők ajándékok, akkor teszünk jót, ha hagyjuk őket szárnyalni. Nem szabad rájuk telepedni. Mindez döntés kérdése – azt várni, hogy mikor jönnek haza és hogy fognak viselkedni, butaság, ezzel az emberek saját magukat nyomorítják meg. A saját életünket kell élnünk, örülnünk kell, ha a gyerekeink sikeresek és boldogok – mindegy hogy itthon vagy külföldön, elvárások nélkül kell szeretni őket.” Mónika is hasonlóan fogalmazta meg, mi az, ami segíthet az elengedésben: „Örüljünk azoknak az időknek, amíg velünk voltak. Hagynunk kell őket felnőni.

A gyerekeknek is sokkal könnyebb bármi, ha azt látják, a szülő nem görcsöl rá a távollétükre. Szerintem abban tudjuk őket segíteni, hogy nem toljuk rájuk a saját frusztrációinkat. Ez az élet rendje: a gyerek felnő és elmegy. Nehezebb, ha messze megy és nem ölelgetheted meg, de ez van.”

Idu és lányai (Családi fénykép)

Idu is pozitívan tekint a távolságra: „Ügyesek ezek a fiatalok, bízni kell bennük. Még ha nekem kicsit rosszabb is, hogy távol vannak, de támogatom őket. Egy anyának mindig lesznek aggodalmai a gyerek miatt. De nem szabad az én érzéseimmel visszahúzni őket.

Én korán megözvegyültem, de erre hivatkozva nem kívánhatom, hogy a gyerekeim ne vigyék véghez a saját álmaikat.

Még ha nem is érezzük őszintén, de támogatni kell őket a döntésükben, hiszen bennük is lehet lelkiismeret-furdalás, amiért elköltöznek. Ha én még erre ráteszek egy lapáttal, akkor visszahúzom, és borzasztó annak a gyereknek oda így kimenni, ahol eleinte csak a párjára van utalva, vagy éppen teljesen egyedül van.” „Szerintem a humor is sokat segít – véli Zsófia. – A mostban kell élni: nem szabad a múlton merengeni és főleg nem azon, hogy mi lett volna, ha… Sokat segít, ha van egy jó kis életünk. Saját életünk. Nekem nincs olyan álmom, vágyam, aminek a valóra váltását a gyerekeimtől vártam volna. Ami volt és van a listámon, azt csinálom, vagy elengedem. Ha ő egészséges és boldog, akkor már csak részletkérdés, hogy Budapesten, vagy bármely más városban él a világon.”