Most közelebb kerülhetnek a szülők és a tanárok
Reggel 8, Johannának kezdődik az iskola. Fotó: Kádár-Csoboth Péter
– Amióta átálltunk a karantén miatt az online oktatásra, ömlik a panasz azokból az ismerőseimből, kollégáimból, akiknek általános iskolás korú gyerekük van. Folyamatosan küszködniük kell a gyerekekkel már amiatt is, hogy rábírják őket a tanulásra. De a java csak akkor érkezik el, amikor elkezdik a közös munkát, hiszen a legtöbb gyerek szülői segítség nélkül nem tudja teljesíteni az otthonra kapott feladatait. Ez az egész probléma nekünk ismeretlen. Nem tudom elképzelni sem, mennyire nehéz lehet a többi szülőnek, mert az én lányom iskolájában az online átállás pillanatától kezdve reggel nyolctól délután négyig lekötik a gyerekeket. A lányom reggel odaül a laptopja elé, kapja a feladatokat, örömmel vesz részt az iskola által szervezett foglalkozásokon, nekünk egyáltalán nem kell nógatni őt, hogy üljön le tanulni. Kicsit szégyellem is magam, mennyire nem ismerem ezt a problémát, amikor hallom a horror online tanulási sztorikat az ismerősöktől – meséli Kádár-Csoboth Péter, akinek tízéves, Johanna nevű lánya alternatív tanrend szerint tanul.
Johanna a Budapest School egyik mikroiskolájába jár. – Az ő csoportjában 10 és 13 év közötti gyerekek vannak. A „tanítás” reggel 8-kor kezdődik, és 9-ig ajánlott témasávok között választhatnak a gyerekek. Van sportsáv és mentorálási idő. Ha a sportsávban van, jógázik, ha a mentortanárával találkozik virtuálisan, akkor csacsognak az aktuális dolgokról, a tanár így gyűjti az információt arról, ki-hogyan birkózik meg a karanténhelyzettel. 9-től kezdődik a „check-in”. A gyerekek becsekkolnak a Google Meet-en keresztül az iskolába. Az online találkozók szabályait az első alkalmak egyikén tisztázták: megbeszélték, hogy nem vágnak egymás szavába, ügyelnek arra, hogy a webkamera által vett képbe ne sétáljon be se kutya, se macska, és csak az kapcsolja be a mikrofonját, aki beszél, így kerülve el a kommunikációs zűrzavart. Ez a becsekkolás arra is jó, hogy látják egymást, minden reggel van közösségi élményük. Negyed 10-től indulnak a tematikus projektek. Johanna görög színdarabon dolgozik, Párisz és Heléna történetét dolgozzák fel, a karantén miatt csak hangjáték formájában. A projekt során szövegeket olvasnak, értelmezik a szerepeket. (Az azóta elkészült hangjáték meghallgatható a Youtube-on – a szerk.) A projektmunka tehát elviszi a délelőtt felét. Fél 11-től van egy félórás láblógázás, ilyenkor szoktak a gyerekek tízóraizni. 11-től készségfejlesztő órák kezdődnek, ami lehet angol vagy matek. A gyerekek ekkor is le vannak kötve. Angolul beszélgetnek, videót néznek, egy applikáción keresztül feladatokat kapnak.
A házi feladatokat 4-5 napos határidőkkel osztják ki a tanárok. A készségórát péntekenként a „bandaidő” követi, ahol egy választott tanár „bandájában” dumálnak egymással.
Az ebédszünet után van egy kis pihenő, ilyenkor lehet sétálni. Délután 2 és 3 között normál időszakban a parkba mennek, de a karanténban ezt az idősávot a mentortanárokkal töltik a gyerekek – virtuálisan. 3 után anyanyelvi angol van, vagy valamilyen szakkör. Johannának színjátszó és tánc – részletezi Péter a kislánya napirendjét.
Online kiadott offline feladat. Fotó: Kádár-Csoboth Péter
A Budapest School-ban arra is figyelnek, hogy a gyerekek ne csak online, hanem offline kihívásokat is kapjanak. Johanna nemrégiben például azt a feladatot kapta, hogy építsen egy legalább háromemeletes kártyavárat, amit aztán le kellett fotózni. – Hétköznapi tárgyakat felhasználva, rajzokkal kiegészítve kellett valami újat alkotni. Így született például ruhacsipeszből csókolózó pár – meséli Péter, aki azt is elmondja, hogy az online oktatásra egy hétvége alatt átállt az iskola, akkor a tanárok összehangolták a technológiát és a módszertant, létrehoztak a gyerekeknek egy Gmail-es címet, és azóta minden feladat, határidő, foglalkozás a Google Classroom-on keresztül megy. – Annyit foglalkozom a lányom online oktatásával, hogy hetente egyszer, hétvégén, megnézem a laptopján, mi történt a héten – teszi hozzá. Péter beszámolóját olvasva sok szülő érezheti, hogy ilyen csak a mesében létezhet. Néhány üdítő kivételtől eltekintve az állami iskolákban ugyanis nem ment ennyire olajozottan online oktatásra való átállás.
Az iskola diktál, a szülő követ(ni próbál)
– Eljött az iskolabezárás napja. Láttam, hogy a lányomnak mindenféle otthontanulási csoportjai alakultak. Összevissza, mindenféle platformokon. Volt olyan tanár, aki viszont csak a központi Kréta rendszerbe töltötte fel a feladatokat – panaszolja Szilvia, aki egy vidéki nagyvárosban lakik, és kérte, nevét változtassuk meg, mert egy – egyébként jó nevű – állami iskolában tanul a gyereke, és nem szeretne kellemetlenségeket. Elsős kislányával rengeteget kellett tanulnia, már az első naptól kezdve, miközben a feladatok egyre követhetetlenebbül és egyre nagyobb számban éreztek. – Az iskolabezárást követő néhány nap után már kaptam a számon kérő figyelmeztetéseket, hogy ez meg az miért nem lett időben leadva – meséli, hangsúlyozva, hogy elmondhatatlan mennyiségű feladat érkezett. – Olvasás-írásból hetente több oldal, s én már itt megakadtam! Ott van még az ének meg az angol is, a környezet is! Teljesíthetetlen ez egy ilyen kicsi gyerkőcnek – teszi hozzá. Elpanaszolja, hogy sokszor érkezik úgy a lecke, hogy azt másnapra már kéri is a tanító néni. – Kaptunk egy videót, hogyan segítsük a gyereknek átrajzolni a betűket. Ezt én irreális elvárásnak tartom. Van egy kisebb gyerekem is, egyedül nevelem őket – magyarázza. Szilvia úgy érezte, már az első hetekben jócskán lemaradtak kislányával, és ez a hátrány azóta csak nőtt.
Fotó: Getty Images
– Nálunk végül is az lett a megoldás, hogy elengedtem ezt az évet. Majd gyenge osztályzatokat kap év végén a lányom. De én képtelen vagyok követni, amit az iskola diktál.
Nekem nincs segítségem. Ideális esetben az apukák besegítenek. A neten mindenhol azt látom, a karanténnak vannak jó oldalai, mert összehozza a családot. Én meg azt érzem, hogy a teljesíthetetlen mennyiségű iskolai feladattömeg széttrancsírozza a szülő-gyerek kapcsolatot – fűzi hozzá.
A magyarországi, nagyon erőteljesen centralizált rendszerben a digitális platformok használata a legtöbb iskolában nem volt része a mindennapi oktatásnak, úgy is fogalmazhatunk: felülről nem érkezett digitális átállásra vonatozó „parancs” a járványt megelőző években. A tanárok jó része nem kapott olyan képzést, amelyre építeni lehetett volna egy ilyen erőteljes váltásnál. A karantén elrendelését követően az állam emiatt nemigen tehetett mást, mint „bedobta a gyeplőt a lovak közé”, azaz teljes szabadságot adott a tanároknak. Így aztán az iskolák, tanárok számtalan megoldással éltek. Az első egy-két hétben rengeteg tanár erőn felül próbált egymástól tanulni és összeállítani a diákjaiknak a tanórákat, a feladatokat. Volt, akinek sikerült, volt akinek kevésbé: ahány iskola, tanár, annyiféle megoldás született. Ezek a tapasztalatai Miklós Györgynek is. A Szülői Hang Közösség alapítója lapunk megkeresésére azt mondja, bár nem készült szisztematikus felmérésük, az jól érzékelhető, hogy vannak abszolút megértő, a helyzethez jól alkalmazkodó tanárok, és olyanok is, akik úgy folytatják, ahogy offline abbahagyták: rengeteg számonkéréssel, szigorral, döcögős oktatással, a frontális oktatásmodellhez ragaszkodva – még az online térben is. Tapasztalatai szerint az intézmények között – de még az iskolákon belül is – óriási a szórás. Tényleg az egyes tanárok motiváltságán, eltökéltségén, alkalmazkodó képességén múlik a dolog sikere vagy kudarca.
Kiaknázni az előnyöket
– Nem világos a tanároknak, mennyire kell ragaszkodniuk az előre meghatározott tantervhez ebben a helyzetben. Sok tanár tudna új módszereket behozni, de fél hogy akkor lemarad a tananyagban, és ezért ragaszkodik a hagyományos módszerekhez. Az ideális az lenne, ha a minisztérium jelezné, hogy a tantervet most rugalmasabban lehet kezelni. Akkor talán több tanár tudna rugalmasabban alkalmazkodni. De sajnos a minisztériumnál nem adtak egyértelmű jelzést erre, hivatalosan tehát továbbra is változtatás nélkül van érvényben a tanterv. Azért persze sok tanár belevág, energiát tesz abba, hogy tájékozódjon és próbálkozik. Az azonban megállapítható: messze nincsenek kiaknázva a digitális oktatás lehetőségei – mondja Miklós György, aki még nem tud válaszolni arra, hogy lesz-e hosszú távú, pozitív hatása ennek a néhány, online oktatásban telt hónapnak. Igaz – teszi hozzá – olyan nagy változásokon mennek át a mindennapi tanulási folyamat során a tanárok és a diákok is, hogy innen nem lehet már visszarendeződni ahhoz a ponthoz, ahonnan március közepén az iskolabezárásokkal elindultak. És ez szerinte akár az új Nemzeti alaptanterv szeptemberi bevezetésére is hatással lehet. Már csak amiatt is, mert ha szeptemberben végre újra kinyitnak az iskolák, elkerülhetetlen lesz az előző fél év tananyagának alapos átismétlése.
– Az online oktatás során szerzett szülői „karanténtapasztalatok”, kiváltképp, ha a tanárok kísérletező kedve megmarad, pozitív változásokat indíthatnak el.
Jó lenne, ha ezt a folyamatot a kormányzat is támogatná – mondja Miklós György, aki arra is rámutat: az online oktatás során, még ha sokszor kényszerűen is, de szorosabb együttműködés alakult ki a szülők és a pedagógusok között. – Míg korábban összességében rossz volt a kapcsolat szülők és az iskola között, ez a kényszerhelyzet most javított ezen a helyzeten. Jó lenne, ha a szülő-tanár kapcsolat a karantén után is megmaradna, tovább erősödne. Persze, ez rosszul is elsülhet, a tanárok és a szülők akár egymásra is háríthatják a felelősséget. De én próbálok optimista maradni – mondja.
– A miniszterelnök egy péntek reggel bejelentette, hogy nem lehet bezárni az iskolákat, mert akkor fizetés nélküli szabadságra kellene küldeni minden pedagógust. Mivel a miniszterelnök tévedhetetlen, este azt jelentették be, hogy az iskolák átállnak digitális munkarendre. Az egész egy kommunikációs blöffnek indult és a magyar közoktatás történetének legnagyobb modernizációs ugrása lesz belőle, mert az iskolák, a pedagógusok és a tanulók digitális eszközök tömegét veszik majd használatba. Ugyan a pedagógusok eddig is használtak digitális eszközöket, de azokat távol tartották a tanulók oktatásától, fenntartották a saját szerepüket megerősítő, hagyományos offline tanulási kultúrát. Ha ez a dolog néhány hónapig tart, szeptembertől már rengeteg pedagógus és tanuló tartja majd természetesnek a digitális eszközök használatát a tanulásban és talán az új Nemzeti alaptantervre is csak legyintenek majd – összegzi az elmúlt hetek tapasztalatait Radó Péter oktatáskutató, aki szerint az egyes tanárok pedagógiai, módszertani felkészültsége közötti különbségek óhatatlanul ki fognak ütközni, amikor ennek a pár hónapnak a tapasztalatait értékelni fogjuk. Az jól látszik most is, hogy az a pedagógus, aki frontális tanítási gyakorlatot folytatott eddig, az a digitális tanrendben is frontális órákat streamel a neten, a felkészült pedagógusok viszont egyhetes, önálló időbeosztással is megcsinálható projekteket adnak ki a gyerekeknek, és megtalálták a módját annak, hogy ne kelljen 60-80 tanulóval külön-külön, e-mailben kommunikálniuk.
– Mivel nincs iskola, csak otthoni tanulás van, nem kellene leckét feladni és nem kellene haladni. Ez egyben azt is jelenti, hogy a járvány felfüggesztette az állami tantervet. A lényeg az lenne, hogy a tanár olyan otthoni, érdeklődést fenntartó és aktív önálló munkát igénylő tanulási élményt biztosítson, ami segíti a gyerekek készségeinek fejlődését. Ehhez olyan mértékű stratégiai tudatosságra van szükség, amivel sajnos csak a pályán lévő pedagógusok kisebbsége rendelkezik. A több évtizedes rutinok a jelenlegi helyzetben nem sokat érnek, ezért nagyon erőteljes önreflexióra van szüksége minden pedagógusnak – mutat rá. Hozzáteszi: az online tanítás fontos alapszabálya, hogy a szülőket be lehet ugyan vonni, de nem őket kell dolgoztatni, hanem a gyerekeket. Különösen fontos szabály lett volna ez az alsós gyerekek esetében.
– Nem lehet arra bazírozni, hogy a szülő egész délelőtt ott ül a gyerek mellett, és a pedagógusok távoli instrukciói mellett megtartják a pedagógusok helyett az órákat. Hiszen senki nem akarhatja ezzel mérgezni a szülők és a gyerekek közötti kapcsolatot
– mondja Radó Péter, sejtetve azt, hogy sajnos ez nagyon is élő jelenség, elég csak, ha Szilvia példájára utalunk.
Az oktatáskutató a jövőre vonatkozó tanulságként említi, hogy az online tanításra való kényszerű és átmeneti átállás legfontosabb szereplői nem állami, hanem üzleti szervezetek: a Microsoft, a Google, az internet szolgáltatók, a különböző tartalomszolgáltatók és médiavállalkozások. – Ez is azt erősíti meg, hogy az oktatásfejlesztés csak megfelelő piaci környezet biztosításával működik, a közpénzből finanszírozott digitális fejlesztések fontosak ugyan, de az üzleti szereplők által nyújtott szolgáltatásokra épülnek. Ez az egyik legfontosabb tanulság. Hiába voltak korábban iskolai digitális fejlesztések, programok, az iskolák pedagógiai kultúrája az ilyen oktatáshoz szükséges szemléletet nem nagyon fogadta be. 2010 után ráadásul a kormányzat lepusztította a fejlesztő és szolgáltató rendszert, ezért – egy kis digitális oktatásfejlesztéssel foglalkozó ügynökség működtetése ellenére – a kínálat a töredékére csökkent, de most a kényszerű átállás hatalmas keresletet teremtett. Ezért lettek rettenetesen népszerűek a digitális oktatással foglalkozó Facebook-csoportok, s ezért roppant hálás mindenki az olyan, oktatást segítő videókért, amelyeket például a Magyartanárok Egyesülete vagy a Zanza TV készített – összegzi Radó Péter.
Mélyülő szakadék
A középosztálybeli családok küszködnek az online oktatás következtében rájuk háruló feladatokkal. A közösségi média tele van háborgó szülőkkel, akik kikérik maguknak a tananyag mennyiségét és gyakran a minőségét is. „Miért kell ennyi értelmetlen dolgot a gyerekek fejébe verni?” – hangzik el sokszor a kérdés. Mások naptárt vezetnek, figyelmeztető jelzéseket állítanak be a telefonjukon, nehogy késsenek az iskolai beadandóval, mert ha ez megtörténik, egyest kap a gyerek az adott tárgyból. A középosztálybeli szülőkre a munkájuk ellátása mellett extra teherként zuhan nap mint nap az otthoni oktatás, de van hátterük, tudásuk a gyerekkel közösen tanulni. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a családok jelentős többségében van számítógép, laptop, okostelefon. De mi történik ott, ahol ezek a feltételek nem adottak? Ahol akkora a szegénység, hogy nincs vezetékes víz, ahol az áramot már rég kikötötték, ahol a szülőknek csak a közmunka vagy a segély jut? Ennek fölmérésére három szervezet, a Rosa Parks Alapítvány, a Motiváció Műhely és a Partners Hungary vállalkozott. Online kérdőívüket 425 pedagógus töltötte ki, zömmel olyanok, akik szegregált iskolákban tanítanak.
A kutatásból kiderült: a diákok átlagosan 77 százaléka vesz részt az oktatásban online, a halmozottan hátrányos helyzetű és/vagy roma tanulók harmada nem tudott bekapcsolódni a digitális oktatásba.
Ez az egészen drámai eredmény előrevetíti, hogy ezeknek a gyerekeknek a hátrányai növekedni fognak a jobb helyzetű társaikhoz képest. A felmérés rámutat a területi egyenlőtlenségekre is: míg Budapesten a kérdőívet kitöltő pedagógusok becslése szerint a diákok négyötöde részt vesz a digitális oktatásban, addig a nagyközségekben ez az arány már csak 65 százalék. A kimaradás okaként a pedagógusok leggyakrabban az eszközök hiányát említik, és ez korántsem csak a szegény gyerekek iskoláiban jellemző. A motiváltabb tanárok megpróbálnak minden lehetséges módon kapcsolatba kerülni a gyerekekkel, nagy arányban adnak telefonos segítséget, ha kell, fénymásolatokat juttatnak el a diákokhoz. Kiderült az is: ott, ahol az osztályban nagy többségben vannak a roma, illetve hátrányos helyzetű gyerekek, jellemzően (90 százalékban) Messengeren tartják a kapcsolatot, ezt követi a telefon (54 százalék), illetve az e-mail (23 százalék). A válaszadók 13 százaléka azt mondta, hogy nincs kapcsolata ezeken a csatornákon keresztül a diákokkal. Ez az arány az olyan iskolákban, ahol kevés roma, illetve hátrányos helyzetű gyerek van, mindössze 3,5 százalék. A különbség tehát a szegregált és többségi intézmények között közel négyszeres. A kutatók rákérdeztek arra is, hogy mi lehet egyes diákok kimaradásának legfőbb oka. A válaszadó pedagógusok az első helyen a megfelelő infrastruktúra hiányát jelölték meg. Minden ötödik tanár pedig egzisztenciális okokat jelzett, azaz a gyerekek az érintett családokban bekapcsolódnak a megélhetést biztosító munkákba, a háztartás körüli teendőkbe, a kisebb gyerekek felügyeletébe. Szívbe markoló az egyik pedagógus válasza:
„Egy szobában többen élnek, pici babától a nagymamáig, se hely, se lehetőség a tanulásra. Van, akit el se lehet érni online. Illetve a megélhetési problémák fontosabbak, mint az iskolai feladatok. Nincs munka, pénz, a családok éheznek.”
A kérdőívekből kiolvasható, hogy a pedagógusok leginkább egymásra, a legkevésbé pedig a fenntartóra számíthatnak ebben a helyzetben, ami különösen azért figyelemre méltó, mert – szemben az európai oktatási rendszerek többségével – a magyar rendkívüli mértékben centralizált. Ehhez képest arra a kérdésre, hogy „kitől kapott és kap konkrét segítséget a digitális tanításhoz”, a pedagógusok zömmel azt felelték, legnagyobb arányban kollégáktól (68 százalék). Mindössze 24 százalék jelölte meg, hogy a fenntartójától.
Nem csak a szegény gyerekek oktatásával foglalkozó szervezetek próbálnak adatokhoz jutni ebben a drámai helyzetben. Herman Zoltán, a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaságtudományi Intézetének főmunkatársa az országos kompetenciamérés 2017-es egyéni adatai alapján végzett számításokat. (Amikor a diákokat évente méri az Oktatási Hivatal, ki kell tölteni egy háttérkérdőívet, amelyben jelölni kell háztartásban található számítógépek számát, illetve azt, van-e internetkapcsolat.) A kutató úgy becsüli, az általános iskola felső tagozatán közel minden ötödik diák nem, vagy csak erősen korlátozottan fér hozzá az online oktatáshoz. – Közöttük sokaknak már eddig is nehézséget okozott az iskolai követelmények teljesítése; az online oktatásból való részleges vagy teljes kimaradásuk várhatóan növeli ezeket a problémákat, amelyeket ráadásul tovább súlyosbíthat a szülők munkanélkülivé válása – állapítja meg. Hermann Zoltán szerint eszközellátással csak enyhíthető a probléma, de az korántsem elegendő intézkedés.
A kutató rámutat: az online oktatásból kimaradó diákok lemaradását célzott oktatáspolitikai beavatkozásokkal, a pedagógiai ráfordítások növelésével lehet mérsékelni. De vajon van-e ilyen szándék? Mit mondanak minderről az illetékes tárcák, azaz az Emberi Erőforrások Minisztériuma, ahová az oktatási államtitkárság, illetve Belügyminisztérium, ahová a társadalmi felzárkózás ügye tartozik? A Nők Lapja heteken keresztül próbálta elérni az operatív törzset, hogy adjanak információkat arról, az állam felmérései (ha készültek ilyenek) alapján mekkora az iskolabezárások miatt kieső tanulók aránya, és hogyan próbál a minisztérium az érintett gyerekeknek segíteni. Megkeresésünkre a kormányszóvivői iroda nem reagált.
